Hol itt az erkölcs?
Dühös viták, gyors reakciók, de a sokkhatás elmúlt. „Miután a New York-i rendőrség alaposan beetette (sic!) a közvéleményt, a védelem válaszul a legegyszerűbb módot választotta: a hallgatást” (Le Figaro). Egy nappal azután, hogy a bíróság elutasította, hogy Dominique Strauss-Kahnt óvadék ellenében házi őrizetbe helyezzék (később mégis engedélyezték), híres védőügyvédje, Benjamin Brafman családi okokból Tel-Avivba utazott, és ott „csak” a Haarec című tekintélyes izraeli lapnak, valamint a TF1-nek, a francia „királyi” televíziónak nyilatkozott. Meggyőződése, mondta, hogy védencét felmentik.
A francia közvélemény kezd „másként gondolkodni”, a politikai osztály, a pártok pedig cselekednek. Teljesen más megvilágításba helyezték az „amerikai moralizmus kontra francia liberalizmus” címkét; az előbbi jól-rosszul játszott szerep vagy bigott tudatlanság, az utóbbi nem igaz. Pontosabban: ha a francia magánéletben dívik is a liberalizmus (szabadosság), az a férfiaké. A francia televízió kamerái előtt sorra szólalnak meg képviselőnők, a közélet női szereplői, s elmondják, hogy miközben férfi kollégáiknak van rendes nevük, és szoros férfibarátságok köttetnek, őket „kicsikémnek” szólítják, vagy gunyoros becenéven, kedveskedésnek álcázott megjegyzéseket tesznek mellbőségükre, alakjukra. Ez bizony szexista magatartás, s csak azért nem beszéltek róla, nehogy feministának bélyegezzék őket. Inkább az önkéntes elszigetelődést választották.
A feminizmus amerikai valami, következésképpen elutasítandó. (Nálunk szitokszóvá degradálódott.)
A feminizmus bősz ellenfeleinek természetesen fogalmuk sincs Mrs. Pankhurstről, a nők szavazati jogát követelő angol szüfrazsettről, Simone de Beauvoirról vagy Betty Friedanról.
Jack Lang, a harcos szocialista, Mitterrand odaadó híve és népszerű kulturális minisztere szenvedélyes szavakkal ítélte el DSK bíróság elé állításának körülményeit. Ellenfelei azonnal megvádolták, hogy védelmébe veszi a nemi erőszakot. Lang ismét szenvedélyesen válaszolt: „Régóta harcos feminista vagyok, ádáz küzdelmet vívok a szexizmus minden formája ellen... Franciaország első polgármestere voltam (Blois), aki a városi tanácsban megvalósította a férfi és női képviselők arányának egyenlőségét, s kezdeményeztem, hogy sújtsák pénzbüntetéssel azokat a politikai pártokat, amelyek gátolják, hogy a nők egyenlő esélyt kapjanak a választott politikai funkciók eléréséhez.”
A Le Monde közvetlenül Strauss-Kahn letartóztatása után hosszú és indulatos cikkben támadta a médiát, amiért tabunak tekinti a közélet szereplőinek, a politikusoknak a magánéletét. A Le Figaro „veszedelmes viszonyoknak” nevezi újságírók és politikai személyiségek kapcsolatát.
A franciák megcsinálták az 1789-es forradalmat, de a politikai vezetők magánélete szent és sérthetetlen? – kérdik az amerikaiak. Ha az európai és a tengerentúli értékekről esik szó, mindig Franciaország a negatív példa – mondják a franciák.
A humort és az iróniát olykor valódi fegyverként használó francia politikai osztály ezután megrendezte a saját DSK-ügyét: két elbocsátott városházi tisztviselőnő szexuális zaklatással vádolja Draveil város polgármesterét, Georges Tront, a kormány közszolgálati ügyekért felelős államtitkárát. A két nő azt állítja, hogy a városházán reflexológiával (is) foglalkoztak. (Talpmasszázs, ősi keleti tudomány.) Állítólag a reflexológia túllépett a talpon, és más testrészekre is kiterjedt. Tron államtitkár lemondott.
Nicolas Sarkozy óvatosságra intett, és mossa kezeit. 2007 szeptemberében ő ajánlotta Dominique Strauss-Kahnt a Nemzetközi Valutaalap igazgatói posztjára. Ügyesebben nem is szabadulhatott volna meg a Szocialista Párt egyik nagyágyújától: olyan nemzetközi intézmény vezetőjéül jelölte, amely ellenszenvnek örvend világszerte.
Idén március 13-án DSK interjút adott a Canal+ francia tévécsatornának. „Az igazság az, hogy a görögök benne vannak a pácban. Nagyon is benne vannak. Sokat simliztek, tudják, hogy nem fizetnek adót. Görögországban nemzeti sport nem fizetni adót, ráadásul a maximumot koldulják.” „Hogy ez egy szocialista szájából hangzik el, aki a Francia Köztársaság elnöke akar lenni, több a soknál” – válaszolta egy vezető athéni lap szerkesztője.
Valóban nehéz elképzelni bármi közöset egy Renault-gyári munkás és Strauss-Kahn között. A Szocialista Párt mégis őt tartotta Sarkozy esélyes kihívójának a 2012-es elnökválasztáson. A párt most új elnökjelöltet keres. „Francois Hollande már kampányol” – írta a Le Monde. „Ahhoz, hogy az ország irányítható legyen, tucatnyi javaslat és konvergencia alapján új koalícióra, új szerződésre van szükség az ökológusokkal, a kommunistákkal, amennyiben hajlandóak részt vállalni” – mondta Hollande, a párt főtitkára, akinek élettársa, Ségole`ne Royal a párt jelöltjeként vereséget szenvedett az előző választási kampányban.
A csapást nehezen heverték ki, elváltak.
Úgy tűnik, a Szocialista Párt balfelé kanyarodik, nemcsak nevéből eredően, de megfelelni igyekezvén a közhangulatnak is.
Akármi történt, akárhogyan történt, akárkik a vélt vagy valós fő- és mellékszereplők, a Dominique Strauss-Kahn ügy nagy hullámokat ver.
