Petőcz András: Osztja az észt
Mindig fárasztó, ha valaki osztja az észt. És nagyon meg lehet unni.
Igen gyakran megtörténik mindez. Van egy főnök, aki osztja az észt, megmondja a tutit, kinyilatkoztatja, hogyan, miképpen kell léteznünk, és teszi mindezt nem csak a jelenre, vagy éppen a közeli jövőre vonatkozóan, hanem jónéhány évvel előre is gondolkodva. Ennek megfelelően elmondja – rendkívül magabiztosan és öntudatosan –, hogy mi lesz itt, körülöttünk, a szűkebb és távolibb világunkban, és mi lesz majd messze-messze, ott, ahol nem is mi vagyunk.
Nem tudom, hogy mindennek így kell-e lennie. Nem vagyok az az alkat, aki osztja az észt. Polgár vagyok, választópolgár, egyszerű értelmiségi. A Kádár-korszakban nőttem fel, ugyanúgy, ahogy még olyan sokan rajtam kívül, és csak távolról csodáltam az úgynevezett „fejlett demokráciákat”. Akkoriban csak reménykedni tudtam abban, hogy egyszer majd nálunk is lesz szabadon választott országgyűlés, és ennek az országgyűlésnek lesz egy felelős módon és okosan eljáró kormánya. És lesznek pártok, ellenzéki pártok és kormányon levő pártok, amelyek jól-rosszul, de csinálják a dolgukat.
Ezt gondoltam, valamikor, régen.
Akkoriban, amikor fiatal voltam, még nem tudtam, nem is sejtettem, hogy egy-egy párt vezetőjének folyamatosan ideológiai eszmefuttatásokkal kell bombáznia azt a közösséget, ha tetszik, a „népet”, vagy legalábbis a pártja szimpatizánsait, akiknek, valamiért éppen ő lett a vezetője.
Kicsit csodálkozom. Ez lenne tehát a dolga egy politikai párt elnökének? Az lenne a feladata, hogy mindig megmondja a „tutit”? Hogy kioktasson? Hogy megmondja minden esetben, merre hány méter? Hogy állandóan nyomja azt az ideológiai baromságot, amit éppen nyom? És nekünk – egyszerű választópolgároknak – valóban az a dolgunk, hogy végighallgassuk mindezt? Hogy egyetértsünk, vagy éppen vitatkozzunk, ha van hozzá erőnk, egészen pontosan mondva, hogy mindig csak azzal foglalkozzunk, amit a „főnök”, egy-egy adott párt vezetője, vagy egy-egy politikus beszél?
Nem értem. Más országban is így működnek a parlamenti pártok, azok vezetői? Ott is ez van? Jön az adott párt elnöke, és elmondja, hogyan lesz majd tíz év múlva az élet, milyen lesz a világ, és mit is kell majd nekünk tennünk? Más országokban is „utat mutat” az adott „főnök”, és iszonyatos energiákkal csak nyomja a sódert, csinálja a show-t, tematizál mindent? Máshol is szájtátva, dühödten vagy éppen rajongva bámulja a választópolgár, milyen nagyszerű, „tökös gyerek” az ő főnöke, aki meghatározza a sorsát?
Azt hiszem, végképpen elegem van. És tényleg elnézést kérek, hogy ezt mondom. De elegem van. Nézem a „szószólókat”, a politikusokat, a pártvezetőket, mindegyik nagyon jól néz ki, elegánsak is a maguk módján, látszik, hogy rendezett az anyagi háttér, látom, hogy jól van az éppen adott szószóló, adott politikus, hála istennek, energikus, erős, és hallgatom, ahogy osztja az észt. Márpedig osztja az észt, ezerrel. Úgy érzi, ez a dolga. És élvezi is, hogy ez a dolga. Láthatóan élvezi is ezt az egészet.
Mindig utáltam az ilyen macsó, erőszakos figurákat. Mondják a féligazságaikat, megmondják, mit kell tenned, elmagyarázzák, miért is van nekik, és csakis nekik igazuk. Iszonyatosan nyomulnak, és a nyomulás közben elképesztően boldogok, hogy náluk van a szó, hogy rájuk figyel mindenki, és még el is hiszik mindazt, amit magyaráznak.
Maga a jelenség – ijesztő. Borzalmasan nem európai. Valójában egy bunkó beszél így, ahogyan ők beszélnek, és nem a tartalmi része az igazán borzalmas, hanem a jelenség, a stílus. Valahogy mindez annyira szomorú.
Olyan szószólókat, olyan politikusokat szeretnék, akik nem ideológiai alapon végzik a dolgukat. Akik nem gyártanak elméleteket, nem filozófálnak, és nem idéznek ilyen-olyan „gondolkodóktól” érveik alátámasztására mindenféle talmi, vagy kevésbé talmi „bölcsességeket”. Olyan parlamenti pártvezetőket szeretnék, akik nem akarják „megváltani a világot”, és a „világmegváltó” szerepében sem akarnak tetszelegni. Olyan politikusokat szeretnék, akik nem „jósolgatnak”, nem beszélnek olyasmiról, hogy a tőlünk távoli földrész a válság felé tart, itt meg minden összeomlik majd öt vagy tíz év múlva. Mindezért azt mondom, a „jövendőmondó” politikusoktól mentsen meg minket az Isten a jövőben.
Legyenek olyan poltikai vezetőink, akik nem beszélnek folyamatosan, és főleg nem okoskodnak. Akik elfogadják azt, hogy részei vagyunk egy nagyobb egésznek, és ha másoknak jó ez a nagyobb egész, akkor legyen nekünk is jó végre. Akik elfogadják azt, hogy „kicsik” vagyunk, és akik vannak annyira bátrak, hogy mernek is „kicsik” lenni.
Csak egy példa. Horvátországban alig van infláció, négy hónap múlva euróval fizetnek. Megépítettek a tengeren egy elképesztően hatalmas hidat, amely biztosítja, hogy a különböző országrészek folyamatosan kapcsolatban legyenek egymással. Horvátország látványosan fejlődik, és a horvátok nem hallgatnak nap mint nap ideológiai okfejtéseket. Ők csak boldogok, és szeretik azt, hogy európaiak. És nem vitatkoznak senkivel, még Brüsszellel sem. „Kicsik”, és ebben az állapotukban bátrak és merészek.
Mernek kicsik lenni. mernek alkalmazkodni.
Vajon a mi politikai vezetőink egyszer megértik, mennyire szép dolog az alkalmazkodás? Milyen nagy fokú intelligencia kell ahhoz, hogy valaki be merjen állni a sorba?
És ne az észt ossza folyamatosan?
(Kiemelt képünk: Budapest, 2022. március 15. A Kossuth téren rendezett állami díszünnepség résztvevői az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulóján, 2022. március 15-én. MTI/Illyés Tibor)
