Cserhalmi György: Ismertem olyan komcsit, aki példaképem volt

Cserhalmi György hozzáteszi, hogy papot is ismert, aki példaképe volt. „Na, akkor ettől jöjjek zavarba?”

2024. április 22., 14:29

Szerző:

Cserhalmi György ritkán nyilatkozik, de akkor az egész ország odafigyel rá, emlékezetes például, mekkora visszhangja volt, amikor Árpa Attilát kritizálta. A legutóbb a rákbetegségéről tett vallomást, most a Litera.hu-n azonban elsősorban irodalomról, színházról beszél, illetve elárul néhány kulisszatitkot arról, hogyan oktat a fiataloknak színészmesterséget.

Cserhalmi György így beszél azokról a fiatalokról, akiket tanít:

„azzal szembesültem, hogy itt mindenki hazudik. Mire tizennyolc éves korában felvesszük, már profi hazudozó mind. Azt mondtam nekik, hogy hazudtok. Fölmentek egy verset elmondani, és ordított belőlük, hogy tükör előtt pózokat gyakoroltak be. Így nem lehet színésznek lenni. Egy hanta volt az egész. Kezdjük az önismeretnél. Tizennyolc éves korukra olyan családi drámákat éltek át, amiket nagyon nehéz megoldani. Sikerült harmadévre megnyitni őket, addigra elmesélték azokat az életüket meghatározó történeteket, amikről addig azt hitték, szégyellni kell őket. A lelkiismereti terhektől kellett megszabadítani ezeket a csajokat és srácokat. A bizalmukat elnyerni.”

A Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar színész, érdemes művész egy operációhoz hasonlítja a tanítás folyamatát: szinte műtétileg kell eltávolítani a sallangokat a fiatalokról, hogy az igazság, a valóság, az igazi üzenet megmutatkozzon.

Cserhalmi György visszatekint a saját pályájára is, amelynek legfontosabb állomásai közé tartozik, hogy 1971-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Békés András osztályában, majd egy bő évtizeddel később, 1983-ban a budapesti Katona József Színház alapítója lett. 1989-ig volt tagja a Katona társulatának. Fiatalságára visszagondolva így fogalmaz:

„kiderült a napnál világosabban, hogy a rendszer, amit szocializmusnak hívtunk, és valamennyire hittünk benne, nem szerethető. Amikor ezzel a rendszerrel történik valami, az erőszakon kívül nincs más reakciója. [...] A ’68-as bevonulásban összegződött minden, ami ezt a rendszert jellemezte. Vállalhatatlan volt egy huszonéves ember számára. Hogy lehet szembeköpni a cseh huszonéveseket? [...] Nem egy revolúciós, hanem egy evolúciós időszak kezdődött. Mindenki figyelt mindenkit, besúgóhálózat épült. Ment róla a sutyorgás. De mi nem voltunk olyan jelentősek, nem tartoztunk a másként gondolkodók első vonalába. Nem mi voltunk a kommunista szülők gyerekei, akik akkor épp maoisták voltak. [...] Nem tudom definiálni a korszakot, csak egy szóval: izé. Én nem tudtam minek elnevezni. Ezt mondtuk rá: ez az izé. Ismertem olyan komcsit, aki nekem példaképem volt, Gobbi Hildát. Na, akkor ettől jöjjek zavarba? És ismertem olyan papot, aki szintén példaképem volt; ettől is jöjjek zavarba? Mind a kettő olyan erővel képviselte a rá bízott embereket és semmi mást, hogy le volt szarva az összes izmus. Gobbi azt mondta, én vigyázni fogok rátok. Újtestamentumosan gondolkodtak.”

(A fent kiemelt kép 1987-ben készült az éppen focizó Cserhalmi Györgyről. Fotó: Fortepan/Kanyó Béla)