Dobozi István: Trump, az unilaterális elnök
Mindig érdeklődéssel és nagyfokú egyetértéssel olvasom Krajczár Gyula magvas külpolitikai elemzéseit a 168 Órában. A hamburgi G20-as csúccsal foglalkozó G19 című írása azonban vitára késztet. A cikk azt sugallja, hogy Donald Trump amerikai elnök külpolitikai viselkedésével és nyilatkozataival de facto kiírta magát a világ 19 legfontosabb országát és az Európai Uniót tömörítő G20-as csoportosulásból. Szerintem nem arról van szó, hogy Trump kiírta magát, hanem arról, hogy nem is akar odatartozni. Miért? Mert az America first külpolitikai és külgazdasági doktrínája alatt alapvetően unilaterális elnöknek vallja magát, aki zsigerileg ellenez mindenfajta, Amerikát korlátozó multilateralizmust a nemzetközi rendszerben. Először az első világháború utáni száz évben van egy amerikai elnök, aki nem tart igényt a „szabad világ” vezetésére. („Nem a világ, hanem az Egyesült Államok elnöke vagyok” – mondta Trump egyik májusi beszédében.)
Fotó: AP/Evan Vucci
Ha megnézzük Trump elnök januári beiktatási beszédét és azóta elhangzott nyilatkozatait, látjuk, hogy csordultig vannak a nemzeti érdek primátusával. Az elnök a nemzetközi összefogás és koordináció szükségességéről csupán az iszlám terrorizmus megsemmisítése kapcsán szól. Tetszik vagy nem, sarkalatos paradigmaváltás zajlik az amerikai világpolitikában – legalább négyéves szavatossággal. A Barack Obama által tankönyvszerűen követett multilateralizmustól villámgyors volt az átmenet az ellenkező végletbe: a nyers gazdasági nacionalizmusba hajló trumpi unilateralizmusba, amely az országokat egymással versengő, profitorientált vállalatoknak tekinti. Az elnök nem hisz a „globális társadalom” létezésében. A demokrácia, a szabadság és az emberi jogok exportja – az ideológiai értékalapú rezsimváltásról nem is szólva – egyáltalán nem fér bele az ügyletközpontú doktrínába.
Trump soha nem rejtette véka alá, hogy nem híve a többoldalú megközelítésnek, mivel az lassítja és egészében korlátozza Washington hatalomérvényesítését a világporondon. Trump (és elnöki stábja) az összes jelentős multilaterális fórumra és szervezetre rossz szemmel néz, s jelentősen visszanyesi a nekik nyújtott amerikai pénzügyi támogatást. (Ennek a szemléletnek komoly republikánus hagyományai vannak, de azok korántsem érnek föl a mostani szélsőséghez.) Trump szerint az Obama elnök által gyakran látogatott „ENSZ – igen szomorú módon – olyan klub, ahol a résztvevők csak dumálgatnak és jól szórakoznak”. A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) korlátozza Amerika gazdasági szuverenitását és – Kína korai tagsága miatt – felelőssé tehető a kínai export robbanásszerű felfutásáért. Ennek becslések szerint már négymillió jól fizető feldolgozóipari állás esett áldozatul a Nagy-tavak „rozsdaövezetében”, amely novemberben a Fehér Házba röpítette a New York-i milliárdost.
Trumpnak az EU-ról sincs jó véleménye, és alkalmatlannak tartja a migránsválság megoldására. Tapsolt a Brexitnek. A NATO-t potyautasokkal teli és részben elavult szervezetnek tartja. Még elnökségének első hetében sztornírozta az amerikai ihletésű Csendes-óceáni Kereskedelmi Partnerséget (TPP), Obama egyik külpolitikai trófeáját. Az Egyesült Államok kilépésének belengetésével villámgyorsan rákényszerítette Kanadát és Mexikót az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény, a NAFTA Washington számára kedvező újratárgyalására. A Magyarországot is érintő, évek óta készülő, ám több sebből vérző Transzatlanti Kereskedemi és Beruházási Partnerséget (TTIP) pedig minden hercehurca nélkül ejtette.
Tökéletesen belevágott az unilaterális elnöki filozófiába a világ csaknem kétszáz országa által támogatott, Obama karmesterségével tető alá hozott párizsi klímaegyezmény felrúgása, ami sokkolta a világot. Itt is az állítólagos amerikai érdekek szűkkeblű beállítása dominált. Született populistaként nemzeti gazdasági alarmizmusba – többek között az amerikai energiaipari állásveszteségek mértéktelen eltúlzásába – csomagolta Párizst, jól tudván azt, hogy az utca embere mindenekelőtt a személyes gazdasági veszélyre és fenyegetettségre fogékony.
Visszatérve Hamburgba, a cikk is utal arra a bizarr epizódra, amikor Trump elnök – a csúcsdiplomáciai hagyományokat látványosan sutba dobva – Ivanka nevű lányát ültette a székébe a G20-as találkozón, amikor éppen az indonéz elnökkel volt kétoldalú megbeszélnivalója. (Hasonló esetben a jelenlévő külügyminiszter vagy más magas rangú kormánytisztviselő helyettesíti az elnököt.) Jelzésértéke volt az elnöki „testbeszédnek”. Mind a kollektív találkozónak bilaterális minicsúcsokká való átalakításával, mind pedig lányának az előtérbe tolásával Trump üzenni akart: ennyire tartom ezeket a magasztos multilaterális fórumokat. Borítékolhatóan károsodik a nemzetközi együttműködés és erősödik a konfliktuspotenciál, ha az egyoldalú trumpi világszemlélet tovaterjed: „America first”, „China first”, „Russia first”, „Germany first”… „World second.”
„Az Egyesült Államoknak, ha Európával együtt akar működni, s a maga mostani kusza módján nyilván együtt akar, Németországgal és Franciaországgal s az Európai Unióval kell egy hullámhosszon mozognia” – írja Krajczár Gyula. Washingtonból követve a trumpi külpolitika elmúlt fél évét, a fentiek alapján korántsem vagyok biztos abban, hogy Trump egy hullámhosszon akar lenni az EU-val és különösen Németországgal, amelyet a NATO legnagyobb potyautasának, az ellenőrizhetetlennek látszó európai migránsválság fő előidézőjének és az amerikai kereskedelmi érdekeket súlyosan sértő valutamanipulátornak tart a durván alulértékelt „német” euró miatt. Angela Merkel örülhet annak, ha – vaskos egyoldalú engedményekkel – sikerül megelőznie a washingtoni gazdasági bezárkózásból poteciálisan fakadó kétoldalú kereskedelmi háborút. Berlinnek van mit féltenie: Amerika a merkantilistáknak tartott németek legfontosabb exportcélállomása. Washingtonnak van nyomáspontja.
