Védőháló nélkül

- Már 2010-ben befejezte a filmet, ám csak most mutatták be a honi mozik. A köztes időszakban voltaképpen szétesett a hazai filmgyártás.

– Kétségtelen: eseménydús időszak volt az utóbbi két év. Ha csak a szakmámat nézem: megszűnt az összes intézmény, amely támogatott minket. Nincs Magyar Történelmi Film Alapítvány, Magyar Mozgókép Közalapítvány, s az NKA Mozgókép Kollégiuma sincs már. Az utolsó pillanatban lett kész az Aglaja. De maga a munka is lassan haladt: a tempót az anyagi és a technikai lehetőségeink diktálták. Előfordult, hogy fél évre le kellett állni, máskor egy hirtelen jött támogatásnak köszönhetően beiktathattunk plusz forgatási napot. Persze egy alkotást soha nem az minősít, mennyi idő alatt készül el.

- Igaz. De az időveszteség azért sokat elárul a teljesen szétzilált honi kultúrpolitikáról. Egyébként ilyenkor valamennyire elégtétel lehet egy rangos nemzetközi fesztiváldíj?

– Nagy öröm ez, osztozott benne az egész stáb. De a díjat nem gondolom elégtételnek. Már csak azért sem, mert soha nem ijesztenek meg a nehézségek. Szeretem a munkám minden részletét, az előkészítést, a forgatókönyvírást, a forgatást. Akkor is, ha épp nem mennek könnyedén a dolgok. Művészi értelemben – furcsa módon – inkább megvisel a kész film, amikor tudom, már semmit nem változtathatok rajta. Nincs több korrekció. Egyszerűen nyomasztó a véglegesség.

- Azt mondta egy interjúban: az lenne az ideális, ha a magyar rendezők is kétévente új filmet indíthatnának. Külföldön ez természetes. Itthon – jó esetben – négy-öt esztendő a filmes kényszerszünet.

– És közben kimerülhet az alkotói energia, elfogyhat a lendület. Az Aglaja bemutatása után most még úgy érzem, sok újat tudok a filmezésről. De mire kamatoztathatnám ezt a tudást, mire újra összejönnek a technikai és anyagi feltételek, elsorvadnak a friss képességek. A filmalkotás mesterség is, amelyet állandóan gyakorolni kell. A témaválasztást is behatárolják a körülmények: nyilván az adott szűkös helyzetben megfontoltabban kell dönteni a következő moziról. S fennáll a veszély, hogy a kreativitásában „kiéheztetett” rendező, amint úgy adódik, belesűríti másfél-két órába az eltelt évek összes gondolatát és ötletét.

- Szinte minden filmjében – például Csinszka, Eszterkönyv, Jadviga párnája – azonos a téma: a nő, illetve a női sorsok. Talán az is a „fontolva haladó” filmezés miatt alakult úgy, hogy kitart a már bevált nőtéma mellett?

– A véletlen hozta így. Valahogy mindig megtaláltak ezek a történetek. Régebben még próbáltam küzdeni ellenük. Mára „megadtam” magam nekik.

- Aglaja történetének miért?

– Egy könyvesboltban bukkantam rá az artistacsaládban felnőtt Aglaja Veteranyi írónő önéletrajzi regényére. Megfogott az írás stílusa: Aglaja nagyon erős és különleges mondatokkal építi föl a cselekményt. Tűpontosan fejezi ki az érzelmeket, a kapcsolatokat. Olyan, mintha eleve filmnek írta volna a regényt. A klasszikusokkal ellentétben nem egy kiforrott mű, sokat enged a rendezői képzeletnek. Sajnos Aglaja 2002-ben meghalt, öngyilkos lett. De egykori élettársa, Jens Nielsen író segített a film elkészítésében, eljött egy-két forgatási napra is. Először e-mailben kerestem meg, ő pedig azonnal doboznyi anyagot küldött Aglajáról, tárgyakat, írásokat, dokumentumokat. Nekem évekbe telt volna ennyi információt megszerezni róla.

- A cirkusz világában játszódó történet egy különleges mutatvány köré szerveződik: Aglaja édesanyja a hajánál fogva lóg a cirkuszkupolában, közben zsonglőrködik. Ő az „acélhajú nő”. Apuka pedig bohóc. Bravúros Ónodi Eszter az akrobata anya szerepében.

– Eszter természetesen nem a haján lógott, de sokszor így is nagy fájdalmakat állt ki a szerepért. Mégis ragaszkodott ahhoz, hogy ő játsszon a cirkuszi jelenetekben is. A forgatás hónapjai alatt megizmosodott, megtanult zsonglőrszámokat. Nem sok munkát hagyott a dublőrnek. Máskülönben engem korábban egyáltalán nem vonzott a cirkusz világa. De rájöttem: rendkívül erős alap egy családi történethez az ennyire zárt és szabályozott világ, amelyben a kapcsolatok – akár anya és lánya között – sokkal intenzívebbek, mint mondjuk egy lakótelepi konyhában. A forgatás előtt nekem is meg kellett ismernem ezt a közeget. Beköltöztünk több vándorcirkuszos társasághoz, itthon és külföldön. Számos olyan apróságot felfedeztem a viszonyaikban és a viselkedésükben, amely nekik fel sem tűnik már. Hiszen ők beleszületnek a cirkuszba, számukra ez a természetes. Épp a kívülállóságom okán tudtam ennyire pontos képet adni róluk.

- A kis Aglaja folyamatosan retteg, hogy anyja egyszer lezuhan. De talán önmagát is félti: a cirkuszos dinasztiák „szabályai” szerint egyszer neki kell folytatni a produkciót.

– A cirkuszban mindenkinek pontosan kijelölt helye és feladata van. A műsorszámok öröklődnek: találkoztam olyan artistával, akinek már a dédapja is ugyanazzal a produkcióval lépett föl. Aglaja a gyerekek szokásos csodálkozásával méregeti a világot. Miközben tudja: ő lesz az életveszélyes, kegyetlen mutatvány „örököse”. De vajon lázadhat-e ez ellen? Lehet-e más útja, mint a családjának? Erről is szól a film.

- Kérte a beszélgetés előtt, ne áruljuk el a film zárójelenetét. Annyit azonban el kell mondanom: Aglaja nem a reflektorfényt választja. Hanem a szürke hétköznapokat. Manapság nem éppen tipikus döntés.

– Egyáltalán nem. A mai nők valóságshow-kban vesznek részt, harsányak, s ha kell, erkölcstelenek, csak hogy kitűnjenek. Aglaja mondja: ő csak addig volt valaki, amíg meg nem született. A film vége valójában nyitva hagyja a kérdést: a lány, aki szembefordul a családi tradícióval, a „hétköznapiasodással” válhat-e valakivé és főleg boldoggá?