Urizálás és vidéke

Ami egykor irritált a megszólalásaiban, azt ma tiszta hangnak hallom – az undorító és törvénytelen turulszobor védnöksége kivételével –, főleg párt- és eszmetársainak arrogáns, kivagyi, pofátlan kakofóniájában. Pokorni félreállt vagy félreállították a centrális erőtérből, tulajdonképpen mindegy, melyik igaz, valószínűleg nem egyezik az ízlésével, ami itt nagyban folyik.

„Az, ami belefért, nem tudom én, milyen kirándulás Ausztráliába két évvel ezelőtt, az nem fér bele” – mondja Pokorni. Első pillanatra mintha csak a látszatról lenne szó, és a dolgok megváltozásáról. Arról, hogy amikor minden az állami szintű korrupciótól hangos, nem illik Rolex órákkal, fácánvadászatokkal és a semmiből előteremtett százhetvenmilliós villákkal kérkedni. Mintha különben illene. Mintha a közjó szolgálatának ez volna az ellentételezése. A közjó cinikus emlegetése – olaj a tűzre, az ember nem tudja, nevessen-e vagy dühöngjön – nem Pokornitól származik, sőt ő továbbmegy az előbb idézett mondatánál, „nem kellene akkora házat venni, amekkorát tudsz”, inti önmérsékletre a fennhéjázó, kiváltságos politikai kasztot.

Itt az a probléma, hogy miből tudsz. Mert az akármilyen szép fizetésből biztosan nem. Nem lehetünk olyan naivak, hogy elhiggyük: a hirtelen gazdagodás nincs egyenes összefüggésben a politikai pálya által nyert előnyökkel. A hatalom révén szerzett jövedelmek egy része akár még törvényes is lehet, ne zárjuk ki eleve ezt a lehetőséget. Különösen, hogy maga a törvényhozás is a vagyonosodásra kiválasztottak érdekében van manipulálva. De törvényen kívül is számos lehetőség nyílik a hatalommal való visszaélésre, hiszen ki tudna ellenállni annak, hogy szíves invitálásra ott fektessen be, ahonnan politikai szolgálatot remél gazdasági érdekeltségeinek? Ez korrupció volna? Dehogy! Baráti szívesség.

Bármennyire szimpatikus is Pokorni fellépése – mástól ennyit sem várhatunk el, hiszen ők gátlás nélkül fölözik le politikai pozíciójukból az anyagi hasznot –, ez nem több, mint az alapfokú morális érzék megnyilvánulása. Nem kicsinylem le, mert fehér holló a keselyűk csapatában. De a legjobb indulattal is csak a felszínt kapirgálja. Ha mélyebbre ásna, akkor már nem erkölcsprédikátor lenne, hanem rendszerkritikus, és ezzel az egzisztenciáját veszélyeztetné. (Beszéljünk nyíltan: Orbán Viktor kicsinálná.)

Mielőtt az olvasó félreértene, és olyan ostobaságot feltételezne rólam, hogy a rezsim kritikáját várom el Pokorni Zoltántól, hozok egy konkrét példát.

A XII. kerületben, ahol Pokorni a polgármester, az egyik iskola padjait a szülőknek kellett megvenniük. Először nem hittem el, de kiderült, hogy igaz, nevet és címet is tudok, de természetesen nem fogom elárulni. Egy ismerősöm azt mondta: na és, hegyvidéki gazdag szülők, nagy részük a Fideszre szavazott, mit akarok? Azt akarom, hogy mindenki felháborodjon, mert ez disznóság. Az iskolák fenntartását – ha ezt fenntartásnak lehet nevezni – az állam átvette az önkormányzatoktól, irányításukat átruházta a Klik nevezetű mihaszna, dilettáns és felfuvalkodott lakájintézményre, amelynek kártékonysága egyszerűen fölmérhetetlen. Pokorni tehát ebben a dologban konkrétan ártatlan, mert kivették a kezéből azt a „területet”, amelyhez a legjobban ért, így tehetetlen a rombolással szemben. Legföljebb hangosan kiáltozhatna, hogy a kerületében nincs pénz iskolapadokra, és ezt naponta megismételhetné munkakezdés előtt, hogy mindenki meghallja.

De ez már rendszerkritika volna, és túl kockázatos, úgyhogy hallgat.

Egy másik iskolát – ennek is tudom a nevét, Pesten van – úgy újítottak fel, hogy a szülők adták össze a pénzt.

Így újítjuk föl téglánként, ha élni akarunk, és tartjuk fenn nap nap után – a hallgatásunkkal és a spórolt pénzünkből – az egész korhadt rendszert. A lerohadt egészségüggyel, a lezüllesztett oktatással, a rabszolgatartó közmunkaprogrammal, a szétmálló peremkerületekkel, a szegénységi küszöb alatt élő négymillió honfitársunkkal.

És persze a kiváltságos elittel. A szemükben mit számít a züllés, hiszen nekik kiemelt egészségügyi ellátás, szemeszterenként másfél millióba kerülő külföldi egyetem, hetvenmilliós ház a tízéves fiúcskának és hétvégi leruccanás jár Rolling Stones-ékhoz az új-zélandi partokra. Meg egy csomó üres stadion több százmilliárdért a miniszterelnöknek.

Demagógia, izgatás, a nép hergelése – hallom a kiváltságosak szájából.

Komolyan? Lehet, de ez még mindig nem az igazi.

Forduljunk bizalommal a közismert demagóghoz, aki az „Ő csorda számra tartja gyülevész / Szolgáit” kezdetű mondókát írta, úgy folytatta, hogy „ő táncmulatságokat ád szüntelen”, kitért rá, hogy eközben mi „magunk emésztjük el / A hulladékot is”, és oda lyukadt ki, hogy „aki száz meg százezert rabol, / Bírája lészen annak, akit a / Szükség garast rabolni kényszerített”.

Pokorni Zoltán „sok apró, egyébként korábban csak bosszantónak gondolt tényt” emleget, amivel bagatellizál, úgy tesz, mintha az élősködés a kormányzó elit tartozéka volna, és most csak azért kellene jobban vigyázni, mert helyzet van. „A páncélunkon ütött egy rést az Egyesült Államok, egy kis lyukat, de azon a lyukon folyik be a víz. És ezt a vizet kell most megszüntetni.” Ami úgy hangzik, mintha a szóban forgó páncél Magyarország páncélja volna, a beáramló víztől süllyedne az ország, de megmenekülnénk, ha sikerülne kimerni és elvezetni. Holott a víz tisztítóvíz, ami jól átmos bennünket, a páncélt pedig a talpig vértben álló, a szegények ellen háborút viselő, korrupt hatalmi elit viseli, miatta nehezedik el és süllyed az ország, ő nyomja le, a rajta ütött réstől egyre dühödtebben és kétségbeesettebben.

Nem a vizet kell megszüntetni, hanem a rést kell megnagyobbítani. Ameddig le nem hullik a védőpáncél.

Aki csak az urizálás ellen emel szót, fordítva ül a lovon. Nem a magánvagyonosodás kérkedő fitogtatása a fölháborító, hanem a politikai kiváltságok által szerzett magánvagyonok puszta léte. Akkor is, ha tulajdonosaik kifelé olyan életformát igyekeznének mutatni, mintha bérből és fizetésből élnének.

A páncéltörő műveletek mibenlétéről folyik most a szó. Tiltakozás, tüntetés, általános sztrájk – ha el lehet jutni odáig. A parlamentben semeddig sem lehet eljutni, ezzel a galád hatalommal szemben és ezzel a béna ellenzékkel semmiképp nem. Egyelőre a szolidaritás sem látszik azokkal, „kik nap hevében éhen-szomjan / Kétségbeesve tengenek” – hogy egy másik közismert demagógot idézzek. Fölmerült most két új fogalom, a „földindulás” és a „rendszervisszaváltás” (Bauer Tamás): az első megnyerő, a második problematikus (nem visszaváltani kellene a rendszert, hanem föl, egy jogszerűre, európaira és működőképesre), de a jövőt nem a fogalmak fogják eldönteni. Még csak nem is az oligarchák harca, mert az lassú és nehézkes, a mihaszna, böhöm, kihalásra ítélt őslények lomha mozdulása jut eszembe róla a Jurassic Parkban. De bennük, mármint az oligarchákban lehet bízni, mert a hozzájuk csatolt politikusok nem tanultak az őstörténetből, azt hiszik, hogy örök életűek. Minél többször és minél tovább emlegetik a mögöttük álló, háromszor őket választó kétharmadot, annál szemellenzősebben próbálják elhitetni magukkal, hogy még létezik.

Annál nagyobbat fognak csalódni.

És akkor szegények kénytelenek lesznek abból a vagyonból élni, amit politikai elitként halmoztak fel.