Örökös elnökünk

Talán ebből iszom majd az emlékére, bár a pezsgőt nem szeretem, és azt hiszem, igazából nem is illett hozzá ez a földszintes pohárvilágra magasról lenéző, gőgös holmi. Rendes, egyszerű borospohár való őhozzá, valami hétköznapi vörösborral, amely azonban meglepően hosszú és összetett utóízt tartogat az embernek.

Ne legyünk képmutatók: a múlt század nyolcvanas éveinek végéig alig ismerte valaki az egykori posta- és távirdafőtiszt fiát, és nem csak azért, mert életfogytiglanra ítélt és öt évig a sitten ülő ötvenhatosokról ritkán áradozott a Kádár-kori sajtó. A demokratikus ellenzékben, az eredeti liberális politikai tőke felhalmozóinak a köreiben sem volt meghatározó személyiség, pedig 1984-ben a Bibó-emlékkönyv egyik létrehozója, 1988-ban az SZDSZ társalapítója volt. De hát sosem mutatott vezéri vagy ideológusi képességeket. Ezért lehet különös, hogy a fokozódó konfrontációnak épp ebben az időszakában lökte meg a sors életének szekerét. Amikor már mindenki mindenki ellen harcolt. Az az ember, akivel évtizedekig nem történt semmi, ült otthon, regényt írt és fordított, hirtelen a Történelmi Igazságtétel Bizottság alelnöke lett, 1989-től egy évig az Írószövetség elnöke, majd parlamenti képviselő és az Országgyűlés elnöke, hogy pillanatok múlva államelnök legyen. Mindez két év alatt, és a hatvanas éveinek a végén. De végül is nem furcsa ez egyáltalán, a történelem istene, aki talán Göncz istene is egyben, úgy rendelte, hogy az ország kezdődő szétszakadozásánál legyen valaki, aki a szelídség őreként összefogja a széleket. Azok persze, akik a fenti szerepekre kiválasztották, nem feltétlenül így gondolhatták, vagy éppen könnyen irányítható régi barátnak tekintették őt, mint Antall is.

És mind csalódtak vagy csodálkoztak aztán.

Milyen legyen egy köztársasági elnök? Olyan, aki nem volt úr és fővezér, mint Horthy. Aki nem szerette volna erkölcsileg tönkretéve végezni, mint a hozzá hasonlóan kisgazda Tildy. És aki Kádárban sem az ügyes manőverezőt, hanem a forradalom gyilkosát látta, nem mellesleg saját rabtartóját. Mit tegyen, mihez hasonlítson egy államelnök, aki egy birodalom pusztulása közepette, a szabadságát frissen visszanyert, ám ettől korántsem mámoros kis országban lesz igazi erő nélküli első ember? Még azzal sem mentegetheti magát, hogy amit tesz, azt az erkölcsi parancsokat csak feltételesen ismerő politika diktálja neki. Ő nem úgy politikus, mint a kormányfő, nem ül a nyakán egy bomlott agyú koalíciós partner, nem nyomja az adósságállomány és nem figyelik minden lépését az ellenfelei, akik közül a legádázabb ráadásul a saját pártján belül vicsorog rá. Azt, hogy az új állása nem értelmiségi foglalkozás, Antall mondhatta, Göncz kevésbé. Ő nem bújhatott el a külső körülmények mögé, ahogy megválasztották, ott állt egyedül, védtelenül, jelmez nélkül. Milyen álarcot vegyen fel? Vagy 68 évesen aludja át szépen ezeket az éveket, és csak akkor ébredjen fel, amikor a kormányfő éppen aláíratna vele valamit? Hiszen Antall ezt várta tőle. De a postatiszt fia ehelyett olyan mintát talált, amelytől ha akart, sem térhetett volna el. Saját magából csinált szerepet.

A hatalom, már amennyi volt neki, sokszor lötyögött rajta, de ez a szerep soha, mert ifjúkora óta azonos volt vele. Antall, aki az elitbe született és annak politikai fogásait, hagyományait és gőgjét negyven év alámerülés után is természetesen vette elő és használta, sosem tűnt amatőrnek, zavartnak vagy elveszettnek a piros szőnyegen. Gönczcel ez megesett. Előfordult, hogy kilépett vagy éppen kizuhant a protokoll világából. Amikor II. János Pál pápát várta Budapestre, az Egyenlegben nyilatkozott a látogatásról, és amikor a ballib műsor riportere a szentatya szót használta, a katolikus Göncz felnevetett, és megpaskolta partnere térdét azzal a derűs közbeszólással, hogy neki viszont az újságíró nem tűnik valami nagyon szentnek. A kollegának szeme sem rebbent, a helyzet kicsit kínos volt, de közben pátoszt oldó, emberi is. Az elnök nemcsak magát helyezte el a hétköznapi világban, de a pápát is, és ezzel nagyon jót tett mindkettőjüknek.

Göncz civil maradt, pontosabban mintha civil, hiszen azért a köztársaság elnöke is volt, és minden hiedelem ellenére beletanult a hatalomba, ahogy múltak az évek, egyre elnökebb lett, és ez nem is lehetett másképpen. De mégis civil volt abban az értelemben, hogy – minden más utódjával és minden más politikustársával szemben – ő nem árasztotta a hatalom auráját. Ez a tulajdonsága ma még jobban feltűnik, mint feltűnt akkor, amikor az elit tagjai még élő, eleven vitákat folytattak a nyilvánosság előtt, a politika tehát félig-meddig kint volt az utcán, miközben már Antall is kamarillaharcosnak számított, aki az igazi csatákat a hátsó szobában vívja meg. Ebben Horn sem volt más, de tépelődni, a politikacsinálás alternatíváit feszegetni az ő korában is természetesnek számított. Ma ilyesmi elképzelhetetlen, a politika hermetikusan elzárva készül, és a nyilvánosság számára az egész csak bábszínház. Orbán időnként feltartja a társadalom előtt a hatalmát, aztán vagy imádkozol ehhez a blaszfém úrfelmutatáshoz, vagy undorodsz tőle. Tudni nem tudsz semmit.

Göncz esetében az ember azt érezhette, hogy nála nincs játszmázás, hogy négyszemközt sem mond mást, mint nyilvánosan, és a külső szemlélő azt képzelhette, hogy ebből a hazudozós politikusok világában sok baja van. Árpád a rengetegben. Persze hogy legendák is kerekedtek köré, főleg az első elnöki terminus alatt, amikor a sajtószabadság első számú védelmezője lett a közmédiumok élére saját alelnökeit kineveztetni akaró kormányfővel szemben. Göncz megtörhetetlen volt, és makacs. Gyűlöletesen konok vénember a jobboldal szemében, a liberális és baloldalon meg egy, az utolsó sejtjéig demokrata. Mi persze ezt az utóbbi véleményt osztjuk azzal, hogy Göncz néha talán vétett a törvény betűjével szemben, de sosem tévesztette el a szellemét. Bírósági ítéletekről szokták mondani, hogy azok a jogot védik, és nem az igazságot. Göncz mindig az igazságot védte. Erről persze nem mindig tudni, hogy micsoda, mondjuk tehát azt, hogy sokszor talált rá az igazságérzetünkre, arra a bensőnkben élő, megfoghatatlan hangra, amelyet a saját hazugságaink sem képesek megtéveszteni, hát még mások. Ezt hallottuk meg a szavaiban, és mert akartuk, hogy így legyen, sokszor ezt hallottuk beléjük.

Bíztunk benne. Ennél többet talán nem is lehet mondani arról az emberről, akinek nincsen őse és nincs utódja a közéletben, aki az önérzetes, demokrata, a sorsához hű kisembernek adott hangot: őt emelte hatalomba, ha úgy tetszik. Ilyen embert ma keveset látni, de azért nekik is kijárna a becsületes képviselet. Esterházy írta még a kilencvenes évek elején, hogy ha nagy baj van, mindig van egy gönczünk. Régóta nagy baj van, és már régóta csak lélekben volt velünk. Nemrég elment, és innentől már nem élő legenda, hanem múlt, amit lehet szépíteni és eltúlozni, ahogyan ez szokás, amikor az a múlt nagyon hiányzik a jelenből.