Nagy N. Péter: Valaki hanyatlik

Két általa kirobbantott világháború és egy elvesztett gyarmatbirodalom után éppen most lenne itt a Nyugat alkonya? Most komolyan? Vagy csak mi érzékeljük most először testközelből ezt a világot. Az uralkodó politikai elitünk pedig ennek nyomán kifizetődőnek találja, hogy az eddigi bálvánnyal szemben határozza meg magát. Két bálvány márpedig nem fér meg egy csárdában? Maradnának ők.

Eközben úgy beszélnek a Nyugatról, mint egy további meghatározást nem kívánó jelenségről, mint ami itt fekszik a tenyerünkön, csak rá kell néznünk, s látjuk, milyen.

Ha csak a számunkra legforróbb témákat vizsgáljuk, a hétköznapok szintjén valóban ránézésre szembeszökő a különbség. Glasgow-ban például kinéz az ember a busz ablakán, és mást lát, mint nálunk. Ha nem megy fel az emeletre, akkor is. Az autók tetejét látja, a járdán embereket, mindannyian mennek, nem jellemző, hogy feküdnének a kirakatpárkányokon. Nálunk, ha ugyanígy kinézek, úgy tíz másodpercenként úszik a látómezőmbe egy-egy utas arca, de nem a másik buszról, hanem a mellettünk elhúzó városi terepjáróból. Mindig profilból, nem néznek se jobbra, se balra, megvan a saját látómezőjük. Felnőttek a gazdagautók a buszaink mellé. Lassan már ők nézhetnének le kétsávos, emeletes izomautóikból a buszra, de a többi autóra már most is. Ilyet Glasgow-ban nem láttam, pedig ott sem magasabbak a buszok. Nem használnak városban óriás autókat.

Aligha azért kellett nélkülöznöm ezt a jelenséget a skótoknál, mert ott nincs, aki megengedhetné magának a testépítő jellegű autót. Nem divat a jómód demonstrálása, mutogatása. Ahogy Glasgow-ban a gazdagok villanegyedét sem találtam.

Ez csak egy példa, de általában is úgy tapasztalom, hogy közelről semmi nem úgy van ezen a Nyugaton, ahogy itt nyomják az agyunkba.

Hogy a németek a nagy felelőtlenek, és willkommen, hipp-hopp befogadnak mindenkit? Valóban nem engednek az érkezőkre kutyákat a határon, nem állítanak eléjük fegyveres őröket, és bár pengések, de ezt nem kerítésállítással bizonyítják. De ettől még humanizmusuk nem lágy és alaktalan, inkább kemény. Befogadásra váró családok tízezrei élnek immár majd két éve menekültszállásokon, és várják a végső döntést, ami azonban még nem maga a biztos befogadás. Ha tényleg indokolt a menekültstátus, évek múltán megkapják, majd néhány esztendő múlva újravizsgálják, hogy fennállnak-e még a feltételek. Tart-e még a vészhelyzet? Ha nem, el kell menni. A családegyesítés lehetősége enyhén szólva fékezett. Az érkezők nagy többsége még mindig egy légtérben létezik százakkal, vagy egy munkásszállás (nővérszállás stb...) egykori lakásában, többnyire társbérletben, másik családdal. Akár így, akár úgy, alapszabály, hogy nem főzhetnek magukra, mert az veszélyes, pedig legalább ez az intimitás kivételes pillanatait vihetné az életekbe. De nem lehet, mert nem biztonságos. Csinálják azért, míg le nem buknak, ami viszont tényleg veszélyes, de azért a helyzet az otthonosságtól messze van. Nagyon nehezen megy a tényleges befogadás. De legalább nem küldenek vissza a halálba senkit. A rendszer becsületes, de nem olyan, mint innen látszik, ahol a nemzetelegyítés Európára veszélyes művének tüntetik fel.

A civilek tartják lüktetésben ezt a rendszert ott. Pedig az állam szervezi, amely azonban a humán szolgáltatások többségét civil szervezetekre bízza. Egyesületekre, alapítányokra. Akik így annyiban civilek, hogy nem államiak, csak állami pénzekre pályáznak. Nemcsak a menekültügyben, hanem általában is. A maguk programját fogadtatják el, valósítják meg.

Mit kezdjenek egy ilyen világban egy kormánnyal, amely, mint a magyar, nekitámad minden civil részvételnek, legyen szó színház-igazgatói pályázatokról, drogártalom elleni küzdelemről vagy segítő kisegyházakról, hogy a megjelölni kívánt, külföldről támogatottakat csak a mondat végén említsük?

És közben a nyugati életforma hanyatlásáról beszélnek. A munka társadalmát hirdetik, miközben elitjük úgy kapta meg a nemzeti vagyon szemmel láthatóan óriási hányadát, hogy semmiféle hozzáadott értéket nem tud felmutatni.

Valaki itt biztosan hanyatlik!

Itt egy történelmi ítélkezésre magát felkenő államvezetés, amely az Alaptörvény preambulumába foglalja a maga históriai látásmódját, amott és megint csak a példa okán egy dél-angliai katolikus középiskola, ahol az a történelem félévi esszéfeladata, hogy írjanak arról, mit csinálhatott volna másként a cár, hogy megakadályozza az októberi forradalmat. A történelmet még visszamenőleg is a lehetőségek szférájaként láttatják. Irodalomból a fő feladat: írják tovább a Zabhegyező történetét. Ne elemezzék a művet, írják tovább. Úgyis csak akkor tudják ezt megtenni, ha értik.

Ez lenne persze a mi esélyünk is: nem kiírni magunkat a történetből, hanem továbbírni azt.