Minden napra egy nagy csodálkozás
A 168 Óra fontosnak tartja, hogy a blogvilág figyelemre méltó civil szövegei eljussanak azokhoz az olvasókhoz is, akik nem követik az interneten megjelenő eszme- és véleménycseréket. Ezúttal a weboldalról közöljük Swan Edgar írását, amelynek apropóját a Wallenberg Szakközépiskola tervezett szétdúlása adja. Igaz, Balog miniszter a tiltakozások hatására meghátrált, és azt ígérte, a kormány elé terjeszti, hogy maradjon együtt az iskola, és így történjen meg a költözés, de hogy költözni kell, az nem kérdés.
Ahogy mi meglepődünk, nem lepődik úgy meg senki. Most aktuálisan az a hökkenet tárgya, hogy ártunk és kormányunk megkívánta a Raoul Wallenberg iskola épületét, és az első éjszaka jogán magáévá is teszi azt. Kiszórva a tanulókat, tanárokat akárhová. Ja, hogy ez Budapest egyetlen egészségügyi szakképzést nyújtó iskolája? Na és? Érdekel ez valakit a szülőkön, tanárokon, gyerekeken, kórházakon, orvosi rendelőkön, idősotthonokon és a teljes lakosságon kívül? Ugye hogy nem? Akkor meg mire ez a hajcihő? Kell neki, viszi. Pont.
Tessék mondani: eddig máshogy volt? Amikor az állami gazdaságokat vitte. A bányákat. A legelőket, földeket, erdőket. Múzeumokat, színházakat, médiát újságostul, televízióstul. Amikor a hirdetési piacot vitte. A nyelvoktatást. A tankönyvkiadást és -terjesztést. A trafikokat. Kaszinókat. Bankokat. Bíróságot, ügyészséget, rendőrséget. Amikor a jogainkat vitte. Amikor az önkormányzatok önrendelkezését, az egyetemek autonómiáját, a munkavállalók jogait vitte. Amikor az oktatás szabadságát, a tanuláshoz való hozzáférést vitte. Amikor a szociális hálót szétbarmolta. Amikor vitte a magánnyugdíjvagyont. Az uniós forrásokat. Amikor az ország európaiságát vitte. Akkor miért nem kiabáltunk?!
Jó, persze, a semminél több ez is, hogy legalább most. De ha mindenki külön-külön, az ér valamit? Néztem a tévében Kisfaludi Andrást, az ELTE általános rektorhelyettesét. Nyilatkozgatott, megfontoltan, intelligensen. Ügyesen hajlította a szavakat, kerülte azt, hogy kimondja. Hogy bármit is kimondjon. Magyaros bátorsággal, ahogy a pedagógusok szokásosan a diákjaik mellé állnak, amikor baj van. Óvónénitől a rektorig, egységesen.
Ahogy bárki bárki mellé áll, ha baj van. Baj pedig van gazdagon, de valahogy mindenkit csak a magáé érdekli. Az is csak óvatosan, halkan... nehogy azt gondolja a kormány... bárki... hogy most mi lázadunk. Hogy úgy gondoljuk, jogaink vannak. Hogy azt képzeljük, beleszólhatunk a tulajdon országunk, életünk alakításába. Dehogy! Mindenki kaparja ki a maga kis gesztenyéjét, majd mi szurkolunk neki. Csöndesen. Lesunyt fejjel.
Mostanra nem sok védeni valónk maradt, már mindent odaadtunk, szinte önként. Már nem is vesszük mélyebbről a levegőt, amikor egy újabb rúgást kapunk. Behúzott farokkal sunyítunk, hátha nem minket talál el a csizmás láb. Vagy legalább nem rúg nagyot.
Igazán nem nagy ár az a néhány stadion a nyugalmunkért. Az a pár éhen döglött birka. Az éhező emberek. Az éhező gyerekek. A munka nélkül maradt szülők. Az utcára került családok. A külföldre menekülő fiatalok. Az örökre a szegénység börtönébe zárt szerencsétlenek. Az árokba rúgott fogyatékkal élők.
Jó ez így nekünk! Csak minket ne bántsanak. Csak a mi gyerekünk maradjon ki ebből. Csak megtarthassuk az állásunkat, csak gereblyézhessünk az árok partján vagy fényesíthessük az ajtónkra kalapált elegáns táblát a nevünkkel, rangunkkal.
Ha majd azon az ajtón döndül a csizma, akkor majd mi is... de addig nem. Akkor meg már minek? Senki sem fogja hallani.
