Félrebeszéd

Nekem Zuniga már csak Zuniga hadnagy a Carmenből, akit a csempészek jól helybenhagynak, nem pedig az a másik Zuniga, aki beletérdelt Neymar hátába. Persze erről a másik Zunigáról, amikor július elején épp a Carmenhez igyekeztem a Margitszigetre, még senki sem beszélt, ő csak később vált relatíve nevezetessé. Hogy ki vagy mi nevezetes, az személyfüggő. A Carmen előadására autózva éppen a Bartók rádió zenés műsorát hallgattam, amikor a műsorvezető egy betelefonáló hallgató kérésére két klasszikus zeneszám között közölte, Németország 1:0-ra vezet Franciaország ellen. Majd hozzátette: „A betelefonáló nem mondta, milyen sportágban, ennek eldöntését a hallgatókra bízom.” Gondolatban elismerésemet fejeztem ki a műsorvezetőnek – az újságban visszakeresve Bősze Ádám volt –, ennél elegánsabban aligha lehetne kommunikálni, hogy talán nem minden állampolgárnak a futball tölti be az életét. Még a világbajnokság idején sem.

Nem a vébélázat kárhoztatom, én is néztem a meccseket, amikor épp otthon voltam, egyébként is mindenki abban lelje örömét, amiben akarja, senki se szabja meg, hogy az opera jobb-e, vagy a foci. Nekem csak az a végtelenül finom, könnyed, laza elhatárolódás tetszett, amellyel a műsorvezető jelezte különvéleményét. Nem kommentálta a hallgató kérését, nem értetlenkedett, nem kérdezte, hogy jön ez ide, egyszerűen úgy tett, mintha nem tudná, miről van szó, ezáltal csökkentette a hír fontosságát. A különvéleménynek ez a rejtett, intellektuális, ironikus módja lefegyverző. Nem volt szüksége ellenérvre, az arcát sem láthattuk, ami metakommunikációval (mimikával) támaszthatta volna alá fenntartását, anélkül mondta ki, amit gondolt, hogy kimondta volna.

A színházban a „félre” fejezi ki, ha a szereplő hangosan kimondja, amit gondol, de a konvenció szerint a partnere nem hallja (habár ott áll mellette), csak a közönség. A legdurvább – vagy a legőszintébb – vélemény is elhangozhat a néző maximális derültségére, csak az engedi el a füle mellett, akit érint.

A politikában is gyakori a félrebeszéd. Azzal a különbséggel, hogy ott még véletlenül sincs a közelben az, akinek a keresetlen véleményt szánják. Illetve csak véletlenül van jelen. A leggyakoribb a bekapcsolva maradt mikrofon. Hogy a futballnál maradjunk, Ancelotti és Torres egy udvarias sajtótájékoztató után az újságírókat pocskondiázta. Orbán Viktor a pocakos tábornokokat. Gordon Brown korlátoltnak nevezte egyik választóját, és szemrehányást tett, amiért összeengedték vele a kampánykörútján. Zuschlag János gusztustalan viccet engedett meg magának a holokauszt áldozatairól. Medvegyev barmoknak titulálta a reggel nyolckor razziázó biztonságiakat.

A közvélemény ilyenkor meglepetést színlel. Mintha csodálkozna, jé, hogy beszélnek ezek maguk között. Mintha feltételezné, hogy minden politikus az angolkisasszonyokhoz járt iskolába – kivéve Deutsch Tamást –, és az ott elsajátított illemszabályok szerint viselkedik akkor is, ha nem látják, nem hallják. Mintha csak félresiklásról, egy-két peches esetről volna szó, és egyedül a technikus a hibás, aki nem kapcsolta ki a mikrofont.

A közelmúltban mindenki odavolt, amikor a Wprost című napilap nyilvánosságra hozta magas rangú lengyel állami hivatalnokok titkos lehallgatását. Itt most nem a belbiztonsági botrányra vagy a tisztségviselők kendőzetlen hatalmi kufárkodására gondolok – akad még valaki, akinek voltak illúziói a nagypolitika valódi természetéről bármely országban? –, hanem a magánbeszélgetések diplomáciai minimumot nélkülöző cinizmusára, a szóhasználat keresetlen vulgaritására, amellyel a politikai színpad szereplőit illetik. A Hernádi-ügy magyar bírósági színjátékát kommentáló röhejre vagy az Orbán és Putyin összeborulását szexuális aktusként leíró drasztikus viccelődésre.

Miért a megrökönyödés? Hiheti bárki, hogy ezek a hatalom csúcsain trónoló gátlástalan urak ott vagy itt – bárhol –, ha nem is tisztelettel, de legalább korrekten kezelik egymást, miután „kikapcsolták a mikrofont”, azaz kikerültek a diplomáciai protokoll ellenőrzése alól? Hogy a nyilvánosságnak szánt álszent udvariasság a magukra zárt ajtók mögött is működik? (Legföljebb ha lehallgatásra gyanakodnak. Mostantól jobban teszik, ha megfordul a fejükben. Vagy a gőzfürdőbe járnak bizalmasan tárgyalni.) És hogy Orbán otthoni magányában is úgy gondol Junckerra: „biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk érteni egymást”? Ennyire nem lehetünk naivak.

Weöres Sándor zseniális színművében, A kétfejű fenevadban a politikai ellenlábasok diplomáciai tárgyalása „az igaz szeretőknek társalkodások a rósa-lugasban”, azaz üres udvariassági formulák mechanikus ismételgetése. Aztán a hivatalos szakaszok „szüneteiben” a szemben álló politikusok gátlástalanul pocskondiázzák egymást. A császár és a szultán viszont éppen fordítva, a nyilvánosság előtt durván lehordja a másikat, hogy eleget tegyenek a nemzeti retorikának, majd amikor meggyőződnek róla, hogy népeik nem hallják őket, szerelmet vallanak egymásnak, és fájdalmasan panaszolják, hogy az országlakosok zavaró léte az ő boldogságuk egyetlen akadálya. A kettős beszéd mindkét válfajára találunk jelenkori analógiát, csak el kell olvasni a feloldatlan tárgyalási ellentéteket elsikáló semmitmondó zárónyilatkozatokat, vagy meghallgatni a hiteles beszámolókat az egymást hevesen szidalmazó demokrata és jobbikos képviselők kedélyes kvaterkázásáról a parlamenti büfében.

Joggal mondogatjuk, hogy a politika is színház. Csak másképp működik, mint a nagy történelmi korokban. Shakespeare machiavellistái beavatták a közönséget, III. Richárd például rögtön az elején közli velünk, hogy úgy döntött, gazember lesz, és állja a szavát. A mai machiavellisták szerint viszont csak az ellenfél gazember, ők derék, becsületes emberek. (Erről Antoniusnak van egy-két szava a Julius Caesarban.) III. Richárd tettestársai – úgy is mondhatnám, párttársai – pontosan tudják, hogy a király miféle, de rettegnek tőle, és alávetik magukat, legalábbis addig, amíg törvényszerűen meg nem gyöngül. Ebben a mai párttársak sem különböznek tőlük. A kérdéses pont a mai közönség. Mivel ők nincsenek beavatva, ellenkezőleg, félre vannak vezetve, hisznek egy ideig a „derék becsületes embereknek”. De biztos, hogy csak egy ideig.

A probléma az, hogy a közönség nem mindig érzékeny a finom, elegáns kommunikációra, a kijózanító hangra, a Bartók rádió műsorvezetőjének „félrebeszédére”.

Hogy a zenéből hozzam a példát, a kettős beszéd kérdését Wagner oldotta meg, bár kétségtelen, hogy eléggé direkten. Siegfried megízleli a kardjára került sárkányvért, és ezáltal megérti Mime, a gonosz törpe gondolatát. Mime csak képzeli, hogy a megtévesztő, kenetes hazugság jön ki a száján, valójában azt mondja, amit gondol, vagyis hogy meg akarja ölni Siegfriedet.

Bízom benne, hogy ha sokáig hallgatjuk az álszent hazugságbeszédeket, egy idő múlva egyre többen hallják majd ki belőlük a mögöttes szándékot. Még sárkányvér sem kell hozzá.

Koltai Tamás