Duna-parti semmiségek
Zsuzsa háza nekidőlt a domboldalnak. Autó nem sűrűn járt arra, éjszaka is csak a tücskök lármáztak a kertjében. A semmi kis zaj mintha az épületből jött volna, amely akár egy cica, dorombolt, dörgölőzött a szentendrei éjszakához. Ablakából a Duna-partra lehetett látni. Az alsó szintet, ahol a vendégszoba volt, a föld alá építették, falain túl titkos szerb borospince futott a macskaköves felszín alá.
Először féltem bemenni oda, a lomtárolónak használt üreg nem volt mély, falnak tapadva araszoltam a sötétben, és közben észre sem vettem, a hideg mikor fújta ki a mellkasomból a nyugtalanságot.
Talán a lányaink hozták a barátságot, ami annyira magától értetődő volt, hogy amikor építkeztünk, pár hétig Zsuzsánál aludtunk, mert csak ott lehetett igazán nyugodtan pihenni. Semmi kis dolgokról beszéltünk napestig, aztán összepakoltunk, és nem láttuk egymást hónapokig.
Akkoriban fent laktunk Pismányban, távol a folyótól. Felénk nem volt akkora béke, mint Zsuzsáéknál. Bár a 11-es út túloldalán olykor összebútoroztak a nyáresti utcák, a kapuk előtt asztalok támaszkodtak egymásnak, bor is került rájuk, meg valami étel, gyerekek futkároztak a székek körül, csak ideig-óráig tartott a szomszédok közötti barátság, hamar elfogyott, elroppant, akár a vékony csont a kutyák szájában.
Zsuzsa Duna-partja más volt; jó volt ott beszélgetni, hozzá tartozott egy kis füst, a nyugalom, ahogy a Lupa-szigethez a betonkocka nyaralók, a csónakházakhoz a biciklisek, Leányfaluhoz a rév meg a parton erre-arra elhasaló fák.
Egyszer az Adria udvarán ültünk, azt hiszem, habzóbort iszogattunk a faszénillatban, megint semmi kis dolgokról beszélgettünk, lányai meg a lányom kis pasikkal kacérkodtak, amikor az egyik gyerek eltűnt. Zsuzsa azonnal kocsiba pattant, rimánkodtam, ne tegye, ő rám sem hederített, szemébe húzta a sapkáját, és vakon nekiindult a városnak. Bolond vagy! – nevettem, biztosra vettem, hogy nekimegy egy fának, de nemsokára hozta vissza a kölyköt, fülig ért a szájuk, lehuppantak a székre, egymás szavába vágtak, mintha mi sem történt volna.
Lányaink azóta felnőttek, Zsuzsa eladta a házát, nem messze onnan egy másikba költözött. Néha Pesten találkozunk, ahol mostanában élek. Errefelé már nem ugyanaz a folyó, de ha nagy ritkán látom őt, megnyugszom, mint abban a titkos, szerb pincében, a semmi kis tücsökzajban, az ő Duna-partján.
Te érted, mi miért találkoztunk? – kérdeztem tőle a minap.
Megcsörrent a mobilja, felpattant, majd küldök SMS-t, mondta és elviharzott. Azóta nem jött tőle üzenet. Tél lesz, mire felbukkan, hogy semmi kis dolgokról beszélgessünk.
