Bomba Hirosimára

Washingtonban Albert Einstein és Szilárd Leó javaslatára 1941-ben döntöttek maghasadáson alapuló robbanószerkezet előállításáról a hírre, hogy a nácik sikerrel dolgoznak ilyen fegyver előállításán. A szigorúan titkos Manhattan-projektben ismeretesen több jeles magyar tudós is részt vett. A katonák mérlegelték a bomba bevetését Németország ellen is – ám mire 1945 tavaszára elkészült az első, az európai hadműveletek már befejeződtek. A szövetségesek nyáron Potsdamban tanácskoztak Németország s a világ további sorsáról. Harry Truman, a Roosevelt halála után nemrég hivatalba lépett új amerikai elnök július 24-én este mintegy mellékesen említette még éppen szövetségesének, Sztálinnak: újfajta bombát fejlesztettek ki, amely alkalmas arra, hogy megtörje a szívósan védekező japánok harci kedvét. (A sikeres kísérleti robbantás egy héttel korábban volt, az új-mexikói sivatagban.) Partnere nem reagált a bizalmas közlésre – feltehetően azért, mert a Manhattan-projektben dolgozó ügynöke, Klaus Fuchs révén már régen tudott a dologról.

Bár Eisenhower tábornok (is) óvta attól, hogy Amerika elsőként alkalmazzon atomfegyvert, Truman másnap utasítást adott: a Mariana-szigeteken lévő támaszponton augusztus 3-ra készítsék elő a „különleges bomba” bevetését. Egy napra rá az amerikaiak, a britek és Csang Kaj-sek Kínája Potsdamból azonnali és feltétel nélküli megadásra szólították fel Japánt azzal, hogy ellenkező esetben „elkerülhetetlenül hazájuk azonnali és teljes elpusztításával kell számolniuk”.

Érdekes módon a potsdami felhívást nem egyeztették a szovjetekkel. Azok Japánnal 1941-ben kötött semlegességi egyezményüket csak 1945 áprilisában mondták fel, ám korábban, Jaltán vállalták, hogy legkésőbb három hónappal az európai hadműveletek befejezte után bekapcsolódnak a Japán elleni háborúba – ezt augusztus 8-án meg is tették. Az amerikaiak viszont nem kívánták bevonni Sztálin csapatait Japán megszállásába, igazgatásába, s nem óhajtották teljesíteni Moszkva várható területi és anyagi igényeit a térségben. Az atomfegyver bevetése mögött ez a meggondolás is rejlett.

Az említett potsdami nyilatkozat nem utalt az új fegyverre, annak hatására. A Japánban ledobott röplapok légitámadásokra figyelmeztették a lakosságot, és felhívták, hagyja el a városokat. Azt, hogy nem óvták a civileket az atombombától, utóbb azzal indokolták: ha megteszik, a japánok élő pajzsként hadifoglyokat telepítettek volna a nagyvárosokba.

Paul Tibbets ezredes B–29-es bombázója, a mamájáról elnevezett Enola Gay Tinian szigetéről emelkedett a magasba. A Little Boy nevű, jó négytonnás bombát csak a levegőben élesítették – lévén, hogy több ilyen gép zuhant már le felszállás közben. Egy gépfegyver kivételével a „repülő erőd” minden fegyverzetét eltávolították, hogy a bomba ledobása után könnyebben emelkedhessen majd meredeken a magasba, elkerülendő a robbanást követő léglökést. Az amerikaiak hatórás repülés után érkeztek a 380 ezres lakosságú nagyváros fölé. Tibbets gépét négy másik kísérte: kettő az időjárást figyelte, másik kettő a robbanást mérte, illetve fényképezte.

Hirosimát – akárcsak Kiotót, az egykori császári székhelyet – addig megkímélték a légitámadásoktól, nem lévén ott repülőgépgyártás, amely az amerikaiak fő célpontja volt. Voltak viszont parancsnokságok, vagy negyvenezer katona – és mintegy húszezer kínai, koreai kényszermunkás, valamint tucatnyi lelőtt amerikai repülős börtönben. Miután a felderítők megfelelő időjárást jeleztek, s nem szálltak fel japán vadászgépek (a legyengült légierőt néhány gép berepülésekor már nem riadóztatták), Tibbets kilenc kilométeres magasságban kioldotta a bombát. Az 44 másodperces zuhanás után a város központja felett 580 méterrel robbant. Az életben maradtak fényes villanásról és dübörgő hangról számoltak be. Emberek tízezrei pillanatok alatt égtek el a hőben vagy a robbanás kavarta tűzviharban: a többségükben fából készült 76 ezer épület túlnyomó része eltűnt vagy megrongálódott – a belváros 80 százaléka pusztasággá vált. Hirosima felett 13 kilométer magasságig terjedt a „gomba”, a súlyosan sugárszennyezett törmelékek azután széles körben hullottak vissza. Miután minden összeköttetés megszakadt, Tokió később csak felderítőgép révén tudott tájékozódni a történtekről.

Truman elnök a támadásról kiadott nyilatkozatában hálát adott a gondviselésnek, hogy a németek atombombaprogramja kudarcot vallott, s újra megadásra szólította fel Japánt. Annak tábornokai azonban úgy vélték: az ellenségnek még egy, legfeljebb két bombája van – azokat túlélhetik, s szovjet közvetítéssel jobb fegyverszüneti kedvezményeket kaphatnak.

Augusztus 9-én ledobták a másodikat Nagaszakira, ahol a Mitsubishi üzemeiben hadihajókon, torpedókon dolgoztak – vagy húszezer koreai kényszermunkás is. Az eredmény: nyolcvanezer halott, ugyanannyi sebesült, ismét apokaliptikus pusztítás.

A Manhattan-projekt még augusztusra harmadik, szeptemberre és októberre további három-három bombát ígért. Ezekre már nem volt szükség: Hirohito császár augusztus 17-én bejelentette: leteszik a fegyvert, mivel a további küzdelem „nem csak a japán nemzet, hanem az egész civilizáció kitörléséhez vezetne”.

Helyes döntés volt-e az amerikaiaké, alkalmasint örök vita tárgya lesz. A bomba hívei szerint a további, várhatóan decemberig tartó harc a japánok öngyilkos ellenállása miatt mindkét oldalon további sok százezer emberéletet és az ország teljes elpusztítását követelte volna. Japán vetett be vegyi és biológiai fegyvert Kína ellen, és dolgozott atombombán is – csak késett a hozzávaló Németországból. S azután a szovjet tényező: ha a Vörös Hadsereggel foglalják el a szigetországot, egész sor csatlós állama lehet Moszkvának Ázsiában.

Sokan elfogadhatatlannak tartják, hogy egy demokrácia tömegpusztító fegyvert vessen be civilek ellen – s Eisenhower mellett más tábornokok is úgy vélték: a milliós szovjet hadsereg mandzsúriai megindulása után Tokió mindenképpen kapitulált volna. A kritikusok szerint igazolni kellett a Manhattan-projektre fordított kétmilliárd dollárt – s egyben kinyilvánítani (Sztálinnal szemben is) az abszolút katonai fölényt. Mindenesetre az idősebb Bush elnök is még azt emlegette, amit az amerikai iskolások tanulnak: az atombombák lerövidítették a háborút és emberéletek millióit mentették meg.

Az Enola Gay egyébként egy magyar ember jóvoltából máig látható Washington Dulles repülőterén. Steven Udvarházy, ’56-os menekültek milliárdos fia adott pénzt a nevét viselő múzeumra, amelyben százával állnak még híres repülőgépek és űrrakéták is.