A léc túl magasan van
Kismadár Ede néhány éve egy kisebb műtéten és – ezzel összefüggésben – számos megaláztatáson esett át, s hogy a végén tévedésből mégis életben maradt, elhatározta, hogy elköszön az állami egészségügytől. (Elköszön attól a dologtól, amit manapság egy félreértés folytán állami egészségügynek neveznek, noha sok mindenhez van köze, csak az egészséghez nincs. Igaz, a kormánypártot is fiatal demokratáknak hívják.)
Abban maradt magával, hogy szerény eszközeivel igyekszik felkapaszkodni a magánegészségügy hajójára, a megelőzést írva zászlajára. Felkeresett hát egy multinacionális céget, melynek ma már Magyarországon is szépen terebélyesedő leányvállalata van, befizetett a legalacsonyabb, halványfehér fokozatra, mely a szűrészeti alapellátásra jogosította, és megelégedve hátradőlt: megcselekedte, amit megkövetelt a kora.
Egyébként pedig nem ivott, nem dohányzott, testedzett és kihúzta magát, valamint elegendő vizet ivott – a többit majd eldöntik a gének. A kis bajok ellen be van fizetve, a nagy bajoknál meg majd jöjjenek az égiek. Évente egyszer átesett egy nagyobb szabású szűrővizsgálaton, itt-ott találtak is ezt-azt az orvosok, de azt rendszeres gyógyszerszedéssel még lehetett ellensúlyozni. Kismadár Ede elégedett volt a céggel is meg önmagával is, s csak ritkán jutott eszébe, hogy ezt a szolgáltatást ő legalább kétszer fizette meg.
Egy napon arra ébredt, hogy fáj a lába. És hogy fájt másnap is meg harmadnap is, felhívta a gyógyközpontot, és kért egy érsebészeti vizsgálatot. Megkapta. Mosolygó orvos fogadta egy patyolattiszta rendelőben, épp akkor, mikorra hívták, megnézte jobbról és balról, majd azt mondotta:
– Szükség lenne egy ultrahangvizsgálatra, hogy tisztán lássunk.
Kismadár bólintott, és azt mondta, majd kér egy időpontot arra is: ez a szolgáltatás szintén szerepelt a halványfehér biztosításon.
– Az nem lenne jó! – mondta az orvos, majd elmagyarázta, hogy ő itt csak vendég, de van neki egy mégmagánabb rendelője, oda kéne elfáradni a Kismadár úrnak, és megcsináltatni a vizsgálatot. Kismadár nyelt egyet, majd bólintott megint – nemigen tehetett mást. Egy hét múlva megesett a mégmagánabb ultrahang egy másik magánkórházban, húszezerért zsebbe, amelynek végén az orvos hősünk vénájára tapintott, és azt mondta, itt bizony műteni kell.
– Két lehetőség van. Az egyik az állami, a másik a magán. Az állami ingyenes, de ott mindkét lábát föl kell vágni, gerinctáji érzéstelenítés, hat hét fekvés, betegállomány. A másik ambulánsan elvégezhető, lézeres beavatkozás, semmi fájdalom, semmi mellékhatás, sajnos a tébé nem finanszírozza, hatszázezer.
Aztán nyugtatólag hozzátette: de ebben már mindkét lába benne van.
Kismadár Edének lettek volna kérdései, de nem tette föl őket. Majd gondolkodom, mondta, és távozott. De tudta, hogy nincs min gondolkodnia: ha nem fordul rosszabbra anyagi helyzete, másfél évi takarékoskodással előteremtheti a mondott összeget. Addig futhat a lába után. De félő, hogy sosem éri utol – vagy a lába nem bírja, vagy a pénztárcája.
Be kellett látnia, hogy ez a léc is túl magasan van ahhoz, hogy elérje.
Ha újra születek, másképpen csinálom – gondolta, és végleg levette a kezét magáról.
