Sándor Mária befejezi

Fekete ruhában van most is, ahogy megismertem, ahogy mindenki megismerte. A kávéhoz teát, a teához kávét iszunk, az alacsony vérnyomással már nem lesz bajunk, neki amúgy is folyton magas. A presszóüvegen túl a pesti utca ugyanolyan csendes, mint mi. Nem tudjuk, mihez kezdjünk a kimondott szavakkal. Például azzal, hogy most azt mondja, végleg elbukott, tényleg vége.

Fotó: Riskó Gáspár

Sándor Mária nem ad interjút, azért találkozott mégis velem, mert miután feltűnt az RTL Klub egyik műsorában, én írtam róla az első portrét. Akkoriban jártam a lakásán, elhoztuk lányát, Ilonát az iskolából, rohant, mint mindig. Azt mondja, ha gondolom, megírhatom a történet végét. Így akarja befejezni, emelt fővel kilépni. Biztosan ezt akarod, kérdezem. Lehajtja a fejét, biztosan, feleli.

Nem ment föl a színpadra a Tanítanék Mozgalom vasárnapi tüntetésén, már nem működteti Facebook-oldalát, lezárta a honlapját, nem járja a vidéket, egyesületét is csendben parkolópályára tette. Még elmegy Angliába az ott élő magyarokhoz, meghívták, nem tudja már lemondani. Aztán pont.

Egyszer már feladta, mert úgy látta, éppen azok a kollégák, akikért küzd, megalkuvók. Jó a jelenlegi helyzet nekik, főleg az orvosoknak. Mégis visszatért, mert elvárták tőle, hogy visszajöjjön. Bízott benne, hogy újra lehet kezdeni, hogy lesz egy kórházigazgató, aki kimondja, ne tovább! De most már látja, mekkorát tévedett. Közben ráment az egészsége.

Végre felhívta az orvosát, lassan fél éve halogatta. Pedig rég meg kellett volna műteni. Inkább vidéki utat szervezett, fórumokra járt, eltemettette egy távoli rokonát, mert nem volt más, aki megtegye, vagy gyerekeknek adományruhákat válogatott. Sír, széttárja a kezét:

– Csak magamat hibáztatom. Hittem az emberekben.

Nincsenek mellette a társak, akik hitték, ő lesz a messiásuk, a zászlójuk, amit fel lehet mutatni a néma Kossuth téren, az ernyőkön kopogó esőben. Most haragszanak rá, mert nem így lett. Bántották és ő is bántotta őket. Mindig ilyen volt: egyszerre indulatos és szelíd. Korábban mesélte, még apácaként megharagudott egyik Szent Orsolya-rendbeli társára, és egy üveg sót szórt a rántottájába. Persze bűnhődött, tartományfőnöke takarításra ítélte.

– Nem vagyok alkalmas vezetőnek. Mindenkinek hiszek, aztán rájövök, mások csak saját céljaikra akarnak felhasználni. Azt hittem, az emberek jók. Rájöttem, nem azok. A legtöbben önzők, épp a nyomor miatt, amiben élnek: az állandó nélkülözés, az állandó igazságtalanságok miatt. Csalódtak bennem, csalódtam bennük. Soha nem a saját érdekeimért küzdöttem, hanem a legkisebbekéért. Ha ajándékot kaptam, szétosztottam. Még virágot sem hoztam haza, azt is továbbadtam. Aztán ez is lassan elvárássá vált.

Sír még mindig. Konfliktusok között él, nemrég öngyilkosságot kísérelt meg, felvágta az ereit, de megmentették. Nem akart soha ellenzéki megváltó lenni, nem akart pártot alapítani, nem képzelt el politikai jövőt magának. Azt mondja, csendben tenni szeretne a legkisebbekért, felkelni hajnalban, ahogy szokta, vasalni, főzni, Ilonát elvinni az iskolába. Utána elmenni dolgozni, állni a gyerekágyaknál.

– De csak mint segédápoló. Legkisebbként. Soha a korruptakkal közösséget nem vállalok.

Jelenleg nincs munkája. Ahogy belép az ajtón, felismerik, a felvételi beszélgetések után zavartan vagy határozottan célozgatnak arra, hogy nem értenek egyet vele. Az intézményvezetők tudják, a hatalom veszélyesnek tartja, olyannak, aki hatni tud az emberekre, aki nem alkuszik.

Amikor feltűnt a közéletben, politikusok, el­­lenzéki potentátok keresték, pártvezetők akartak beszélgetni, fotózkodni vele, ő meg nyitott volt mindenkire. Fellépése nyomán fekete ruhás tüntetéshullám indult, virrasztott, hidat foglalt, médiumoktól, civilektől kitüntetéseket kapott, még egy színdarab is készült, amit a története inspirált. Ha ezt a szülei megérték volna, talán el sem hiszik, mi lett a konzervatív családból származó lányból.

Mesélte egyszer, hogy a háromgenerációs budai házban a nagypapa ült mindig a főhelyen. Amíg ő nem szedett, senki sem nyúlt az ételhez. Tőle balra ült a pirospozsgás arcú nagymama, hátrafésült, galambősz haját hálóval szorította le. Ő főzte az ebédet, tartotta egyben a tizenegy tagú családot. Óriási volt a kert, kalandozások világa. Már nincs meg a ház, nem élnek a szülők, a gyerekkor talán a nagymama halálával foszlott szét, Mária karjai között hunyt el. A nővér álma pedig most látszik elenyészni.

Hol vannak az orvosok, az egészségügyi dolgozók, akiket a csepeli Jeannne d’Arc hívott? A sereg nem akart felvonulni, csak kis szabadcsapatok jöttek, amelyekkel hajnalig tartó, lázas klubesteket lehetett tartani a Kossuth téren, Siófokon vagy Baján. Ez nemcsak a győzelemhez volt kevés, hanem ahhoz is, hogy a mozgalmat egyhitűnek, egyakaratúnak lehessen nevezni.

Mária nemrég levelet kapott egy külföldön élő ismerősétől. Rámutatott, mi a különbség a lázadás és a forradalom között. Az ismerős szerint Mária az idők végezetéig lázadozhat, akkor sem lesz eredménye.

– Már csak a forradalomban hiszek. Itt mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti. Jussunk be, legyünk ott a fazéknál. Ezért mindent megtesznek, egymást könyökölik. Ez nem az én világom.

Ki vagy te, Sándor Mária, és mit akarsz? Volt értelme? – ezt kérdezi magától. Pedig régen tudta a választ: én csak egy ápolónő vagyok. A hatalom ennél többre tartotta, bele-belekóstoltak, kihasználták. Tudja, most is utána fognak nyúlni, megbosszulják.

Elbúcsúzunk, hazamegy, nemsokára fotót küld: ruhák száradnak a fregolin. Hív, magyarázza a képet: kimosta az adományként kapott gyerekruhákat, és elviszi abba az árvaházba, ahova legutóbb állásra jelentkezett – de nem vették fel.

Azt mondja, legalább a gyerekek boldogok lesznek.