Ő a Zemberünk! - Schmitt-vizit a jászoknál
A Zemberek Zembere Szolnokra látogatott. Megtekintett egy képviselő-testületi ülést, egy gyárat, egy hidat, néhány főiskolást és egy burnótszelencét. Kiderült, Schmitt Pál nem volt jó tanuló, de jó ember: soha nem alszik úgy el, hogy gyűlöl valakit. Az államfő mindennap forgatja a Bibliát, sportol, szereti az anyanyelvet, és ha ehhez még az összes megyét is meglátogatja, akkor büszkén állhat a királyok és államfők elé: ő bizony megtestesíti a magyart. PUNGOR ANDRÁS riportja.
– A polgármester itt fogad – dörren az egyik ceremóniamester.
Nem tűr ellentmondást. Mutatóujja nyomán szökken a fékező elnöki konvoj bal oldalára Szalay Ferenc, Szolnok első embere. Gyors a fideszes városvezető, NB I-es kosaras volt. Meg illik is sietni: nagy nap a mai!
Korán ébredt az államfő: még csak fél kilenc. Zembernek nyoma sincs a szolnoki főtéren. Hacsak a szerelmesek bronzszobrát nem tekintjük annak, amely mögött bombakereső kutya lógatja a nyelvét. A polgármesteri hivatal falánál bedrótozott fülű biztonságiak morognak rádióikba. Nincs baj, mégis sok az adrenalin. Expresszvonat a sajtóhad, robog a magas vendégek felé, kattognak a fotómasinák.
Schmitt Pál elegáns, sötét öltönyben, mackósan ráz kezet. A jász–kun ugaron ő a magyar Reagan. A first lady barackszín bocskaiban, talpig kípszmájlingban tipeg mellette.
Magyarország őfőméltósága lejattol a megyei urakkal. Alkalomra szabott mosolyok, frissen vágott sérók állnak előtte sort:
– Isten hozta, elnök úr – bazsalyog egy halszálkás zakó.
– Megyei rendőrfőkapitány jelentkezem – csapja össze a bokáját egy egyenruha.
A pelikán vére
A hivatalban már gyűlnek a megyei hivatalosságok. A lépcső tetején hivatalnokok igazítják őket útba:
– Főügyész úr, mély tiszteletem...
A díszteremben zúg a sok „kérlekalássan!”. A városi és a megyei testület képviselői kvaterkáznak: még nem volt példa arra, hogy együtt ülésezzen a két úri szalon.
– Még egy perc – inti meg a jegyzetfüzet lapjait zörgető riportert az operatőr.
A helyi televízió élőben közvetíti a nagy eseményt.
Taps fogadja a terembe bevonuló méltóságokat. Schmitt Pál biccent a főhelyen a dicső múltat, a szolnoki csatát ábrázoló festmény alatt.
A polgármester az ólomüveg címerre mutat: – A pelikán saját vérével táplálja gyermekeit. Címerünk az emberek összetartozását jelképezi.
A Zemberek Zembere félárbocra eresztett tekintettel közben a padlót nézi.
Álmosan pattognak a szavak: helyi iparról, a csodálatos Hortobágy széléről, a kitűnő vendégszeretetről, a munkanélküliségről, a fejlesztésekről. Jönnek a történelmi leckék, és csak beszélnek, beszélnek a helyi jobbikos, a szocialista, a fideszes potentátok. Közben mély tisztelettel kérnek is: négysávos utat, vasútiszerelvény-gyárat és víztározót.
Végre felkúszik az államfői tekintet – egy női lábon.
– Este tizenegykor érkeztem haza Potsdamból – kezd bele Schmitt a beszédbe.
Emberei súgják: fáradt, Poznañt akart mondani.
Aztán kunokról és szászokról beszél. De kapcsol: – Jászok – javítja ki saját magát.
Lassú az ébredés. És dübörögni kezd: heraldikai tudását bizonyítandó, elemzi a szolnoki címert, a pelikán négy csepp vérét, s jelzi, más városok inkább a gólyát preferálják címerállatként. Majd mélységes bölcsességéről téve tanúbizonyságot, közli, hogy egyetlenegy juhot sem szabad elkóborolni hagyni, és félretéve a pártszimpátiákat, küzdeni kell a közért. Kitér arra is, ha végre meglátogatja az összes megyét, akkor büszkén állhat a királyok és államfők elé: ő bizony megtestesíti a magyart.
Aztán kitüntetéseket ad át, nyilatkozik, frissen, üdén, ahogy egy magyar Reaganhez illik.
Szépek és veretesek
Tiszaligeten szikrázó napsütés és a rektor fogadja az állami és megyei vezetők konvoját. A kijelölt dohányzóhelyeken a főiskolai ifjúság boldogan üdvözli a köztársasági elnök urat:
– Beyoncénak jobban örültem volna – mondja az egyik.
– Adj egy ötöst!
De államunk első Zembere ezt nem hallja, mert éppen három diákkal beszélget:
– Mit sportolnak?
Azok ímmel-ámmal válaszolnak, nagy a megtiszteltetés, meg a zavar.
Aztán az elnök besiet a campusba, hogy az előadóterembe összeterelt tanulóifjúság előtt felsóhajthasson: – Mit nem adnék azért, ha köztetek lehetnék!
A tanulóifjúság érdeklődve hallgatja az előadást, amelyben fontos szerepet kap a sport és az anyanyelv szeretete meg az idegennyelv-tanulás szükségessége.
– Anyanyelvünk veszélyben! – figyelmeztet az államfő, és kristálytiszta logikával vezeti le: a fiatalok keveset beszélgetnek, inkább SMS-eznek, ezért már hiányoznak a szép, veretes szavak.
Somolyogva hallgatják. Az elnök érti a célzást, ezért helyesírásilag önkritikát gyakorol: – Becsúszott egy-két fiaskó. Honlapunkra felkerültek anyagok, amelyek nem voltak hibátlanok. Remélem, többet ez nem fordul elő!
(Előfordult. Az elnöki kéz egy csárda vendégkönyvében kispórolt egy l betűt az állam, egyet pedig államfő szavakból. De több is veszett Mohácsnál!)
Köztársaságunk elnöke – mint mondja – amúgy is csak relatíve volt jó tanuló. Ifjan sportolt, zenélt, segített anyjának, de ahogy a jó úttörőhöz illik: azért kicsit tanult is.
Közben, ki tudja, miért, szentté lett: – Soha nem aludtam úgy el, hogy gyűlöltem valakit. Megpróbáltam mindenkit szeretni. Nem bántottam senkit. Miért terheljük a szervezetet azzal, hogy több epét termeljen?
Reggeli versenyek
Ezek után csodálkozhatunk azon, hogy az elnök mindennap előveszi a Bibliát? Ugye, nem! Kommunikációs emberével, Kiss Norberttel még versenyeznek is abban, hogy reggel ki végzett hamarabb az aznapra rendelt igével.
Elárul egy titkot is: magasztos napon, húsvét hétfőn fogja aláírni az új alkotmányt. Még nem tudja hol, de már versenyez a jogért Ópusztaszer, Esztergom és számos más település.
Továbbá képzeljük el: az új törvénynek nem preambuluma lesz, hanem...
– Mi is? – kér segítséget a főméltóságú úr a város vezetőitől.
– Előszó – súgja a polgármester.
Legyint az elnök:
– Tudtam volna jobbat is!
Kanapés marhafarok
– Eddig, és ne tovább! – toppan viccesen az államfő elé Balázs Péter a szolnoki gyaloghídon.
A színidirektor a first ladyvel a jobbján érkezik. Az elnök asszonynak eddig külön programja volt. Gyerekcsapat kerülgeti az utat elálló méltóságokat, nevelőjük lehajtott fejjel próbál elbújni a potentátok elől. Az elnök azonban éber: – Mit sportolnak?
– Úszunk – hebegi a tanár, és gyorsan maga után húzza a gyerekhadat.
Nevet a főméltóságú csapat. Mosolyognak a helyi vezetők, és terelik tovább az elnököt ebédre, ipari parkba.
Üvegkalitka a szolnoki Stadler- gyár irodája. Az államfő meredten nézi az asztalt. Túl van már a fácánerőlevesen, a „pásztorkanapéra töltött marhafarkon”, a zöldfűszeres sertéssültön, a kacsamájon és a szarvasgombamártáson. Az egyház és az állam e magas vezetői a szállodai étteremben talán még a nekik szervírozott bolyhos pálinkát sem utasították vissza.
Nem nyilvános a terefere a vasútiszerelvény-gyártókkal. Üvegen keresztül kukkolja a sajtóhad a tárgyalást: némán tátognak az ajkak, nem szűrődik ki zaj az irodai akváriumból.
Lent a gyárban hatalmas alumíniumkocsikat kalapálnak. Tisztaság, rend. Valaki megsúgja: külföldre gyártják a vagonokat, nem ártana minél többet a hazai piacra is készíteni.
Darab idő múlva az elnök végigsétál a gyáron. Egyre mackósabb a járása. Fárad. Pedig mindenütt Schmitt márkájú gépek, emelők.
– Családi a vállalkozás – poénkodik az elnök embere.
Az államfő beáll az egyik félkész vagonba: álmosan interjút ad, kezet ráz a svájci vezérrel, integetnek a beüvegezetlen ablakból. Fotó, kípszmájling, dübörög a lobbi.
Mosolyognak a helyi vezetők, és terelik tovább az elnököt, el a „zemberektől. ”
Könnyen felejtenek
Zagyvarékas még dolgozik. Korán jött az államfő: négy óra, „zembernek” nyoma sincs a főutcán. A polgármesteri hivatal falánál a bedrótozott fülű biztonságiak megint morognak a rádióikba. Nincs baj, mégis sok az adrenalin. Expresszvonat a sajtóhad, robog a magas rangú vendégek felé, kattognak a fotómasinák. Schmitt Pál kezet ráz. A jász–kun ugaron még mindig ő a magyar Reagan.
Terjed a hír, szállingóznak a kíváncsiskodók. A kocsma előtt kisebb csoport kukkolja az elnököt.
– Nincs aprója? – kiált utána egy kapatos helybeli.
Bemutatják a falu legjobb tanítójának. Elpirul az idős hölgy: – Hiányolom a gyerekeket. Biztosan örült volna egy mazsorettcsoportnak – sajnálkozik.
Schmitt elmorzsol egy poént: – Ott álltak a kocsma előtt.
Aztán megnézi a helytörténeti kiállítást: a százéves iskolai tablóképeket meg egy antik burnótszelencét. Beír a vendégkönyvbe: a dátum után kispórol egy pontot.
Mosolyognak a helyi vezetők, és terelik tovább.
A „zemberek” egy ideig néznek az elporzó konvoj után. Aztán mennek a dolgukra.
Nem zúgolódnak. Hamar elfelejtik, hogy a Zemberek Zembere erre járt.