Megfélemlítésnek hívják, amit a kormány művel

2018. december 13. 11:57 - szerző: Lakner Zoltán

Szokatlanul és indokolatlanul erőszakosan reagál a kormány a rabszolgatörvény miatti tiltakozásokra. Ma még eldönthetetlen, ez olaj a tűzre, vagy felgyorsítja a tiltakozás letörését, a rendszer durvulása azonban mindenképpen új és aggasztó jelenség.

Április óta a legnagyobb kormányellenes demonstrációkra került sor az elmúlt napokban. Hétvégén a szakszervezetek tiltakoztak a rabszolgatörvény ellen. Szerdán a törvény úgymond elfogadását követően zajlottak éjszakába nyúló utcai tiltakozások, amelyeket a rendőrség könnygáz bevetésével oszlatott szét.

Ahhoz képest, hogy a túlórakeret emelése és elszámolásának időbeli kitolása legalább közvetve mindenkit érint – ha másképp nem, úgy, hogy a szolgáltatások igénybevételekor találkozhatunk holtfáradt és túlórában is alulfizetett emberekkel –, az utcára vonulók száma nem volt túlságosan jelentős.

Az ellenzéki közéletre jellemző reményvesztettség közepette, valamint a törvényjavaslat szokásos lerohanó jellegéhez képest viszont mégiscsak érzékelhető nagyságú demonstrációk jöttek létre. Ráadásul az idén eddig rendezett tüntetésektől eltérő téma köré rendeződve, egy másfajta politikai megközelítés lehetőségét felvillantva.

Fotó: Merész Márton

A választást követő poszttraumás demonstrációk a csalódottak csoportterápiájának voltak tekinthetők. Témájuk ugyanúgy a (jogos) általános rendszerkritika volt, mint a Sargentini-jelentés elfogadása után tartott Bem téri gyűlésé. Jutott a rendszerkritikából szombatra is, majd még inkább szerdára, de konkrét ügyekkel összekapcsolva sokkal nagyobb hatása, szélesebb merítése, ráébresztő ereje lehet a rendszerkritikus megmozdulásoknak is. Ez nyilván nemcsak a témákon, hanem az információkhoz való hozzáférésen, a szervezeti elérésen, a közös megmozdulás félelemoldó hatásán is múlik.

Ez is jelzi, milyen fontos szerepet játszhatnának a munkavállalói érdekképviseletek az állampolgári öntudat és a jogtudatosság maradékának megőrzésében, visszaszerzésében. Természetesen a szakszervezetek sem a rendszeren kívül léteznek, az ő mozgásterüket is behatárolják a kormány önkényes lépései. Közülük is többen kialakították a puha vagy az álszembenállás stratégiáját. Vagyis éppen csak addig mennek el, ameddig saját egzisztenciájukat nem veszélyeztetik.

Ám továbbra is vannak elkötelezett érdekvédők, mégpedig a nem kormányzati szervezetek körében igen jelentősnek számító saját anyagi bázissal, ténylegesen létező tagsággal, nemzetközi kapcsolatrendszerrel. Stratégiai kérdés, használják-e mindezt, és mire.

Ennek az évnek a kiemelkedően sikeres akciósorozatához, az ápolási díj emelésének követeléséhez hasonlóan a szombati tüntetés is a munka kérdéséhez kapcsolódott. A társadalom számára ez központi ügy. A szakoktatás legyalulása, a munkaerő elvándorlása, az alacsony bérek, a közmunka bezáruló világa mind-mind a munka ügyével függenek össze. Ebbe a sorba illeszthető a túlóra körüli kormányzati gépészkedés is.

A kormány terve a dolgozói szegénységgel kapcsolatban tényleg annyi, hogy dolgozzatok többet. Indított ugyan ilyen-olyan béremelési programokat, de általában véve a társadalmi státuszok becementezése zajlik. Aki ez ellen nem tiltakozik, az jóváhagyja ezt, akkor is, ha e folyamat vesztese. A kormány bevándorlás-ellenes félelempropagandája egyebek mellett azt is szolgálja, hogy a választópolgárok ne tartsák ezt elég fontosnak, olyasminek, ami a bőrükre megy.

A szombati tüntetésnek a tartalmán kívül figyelemre méltó mozzanata volt, miként a hétfői a parlamenti obstrukciós kísérlet letörésének, majd a szerda délelőtti parlamenti tiltakozásra és az esti tüntetésre adott kormányzati reakciónak is, hogy a kormány túlreagálja az eseményeket.

Szombaton a tízezres tüntetés Kossuth téren kívül tartása nem volt indokolható. A tömeg nem viselkedett fenyegetően, nem voltak közöttük huligánok, nem vittek magukkal fegyvereket. Nem is voltak több százezren, hogy számosságuknál fogva rendszerdöntő veszélyt jelentsenek. A hatóságok éppen azzal bőszítették fel őket, hogy nem engedték be őket a térre. Ez késztette a tiltakozók egy csoportját, hogy beszaladjanak a rendőrkordonon túlra, amivel megint csak nem ártottak senkinek.

A parlamenti obstrukció letörése történelmi előképet idézett, a Tisza István által megszervezett 1904-es ellenzékellenes szavazást, aminek megvalósítása előtt az akkori miniszterelnök, a jelenlegi egyik példaképe nyilvánvalóvá tette: ha kell, márpedig szerinte kell, a házszabályt is meg fogja sérteni. Most hétfőn is így történt: az ellenzéki módosítókat jogsértő módon leszavazták. A házelnök túlzott reakciója hétfőn abban is testet öltött, hogy kirendelte az országgyűlési őrséget, amely eszerint éppen nem futballtornán vagy múzeumlátogatáson vett részt külföldön. Holott, az egyharmados kisebbségben lévő ellenzéki képviselők semmi egyebet nem tettek, mint módosító indítványokat nyújtottak be, történetesen 2925-öt, valamint felszólaltak és zajongtak, lázadoztak a hetek óta egyre önkényesebb ülésvezetési módszerek ellen.

Fotó: Facebook/ Szabó Tímea

Szerdán az ellenzék egy része még messzebbre ment: a házelnöki pulpitus elfoglalásával, a spontán reakciókban nem igazán erős Orbán kigúnyolásával teremtett új helyzetet az ülésteremben. Erre Kövér László jogszerűtlen ülésvezetési technikázással válaszolt, valamint büntetőjogi felelősségre vonással fenyegette meg a politikai akciót végrehajtó, mentelmi joggal rendelkező képviselőket. A jogállam nagyobb dicsőségére az országgyűlés hivatala jogszerűnek nyilvánította saját főnöke jogsértő ülésvezetési eljárását. Valójában a megszavazott törvények eljárási szempontból gyaníthatóan érvényesek, mármint egy jogállamban. Kövér László, ha nem is káhoszt és anarkiát emleget, mint Grósz Károly harminc évvel ezelőtt, de parlamenti puccsot orront. Furcsa mód azonban nem saját magára gondolt.

A szerda esti spontán vonulásos tüntetés során több helyszín merült fel: az államfői hivatal, a Lendvay utcai Fidesz-székház, a Duna-hidak, az Oktogon eltérő szimbolikus és gyakorlati jelentőséggel bírnak. A Kossuth téren egyesülő tiltakozók a beszámolók szerint olykor dobálták a kivezényelt rendőröket, de ez már az elmúlt napok hatósági túlreagálásának következménye. Minderre újabb túlreagálás következett: tömegoszlatás könnygázzal és a tüntetők kemény kiszorítása.

Egyelőre nem látszik a jele annak, hogy százezres, milliós tömegmegmozdulások történnének. A szerdai demonstrációra nem látszottak rászervezni például a szakszervezetek. Ily módon a tiltakozás látványos és politikailag fontos volt, de közvetlen rendszerdöntő erővel aligha rendelkezett. Ehhez képest a kormány válaszai napok óta egyre durvábbak. Talán azért, mert nem tudja felmérni, milyen tartalék van a tiltakozásban, és biztosra megy, a kelleténél nagyobbat üt. Ezt úgy hívják: megfélemlítés.

Aggasztó kérdéseket vet fel mindez azzal kapcsolatban, mit gondol a kormány az erőszak alkalmazásáról. A rendszer olyan reakciókat mutat, mintha ostrom alatt állna, miközben folyton a saját stabilitásával dicsekszik. Ez a kontraszt már önmagában növeli a feszültséget.

Fotó: Merész Márton

A szakszervezetek, az ellenzéki pártok, illetve a későbbi tiltakozások bármilyen rendű-rangú szervezői számára az a kérdés, hogyan tovább? A megélhetés gondjainak a demokrácia hiányával való összekapcsolásából összesodorható-e a politikai vezérfonal? Alkalmas-e erre a helyzet? Beszaladva a térre mit lehet tenni? Megmutatva a nyilvánosságnak az álparlamentarizmust, mi következik ebből a parlamenti képviselők számára? Belevágva a hídfoglalásba, van-e erő ott maradni, végigvinni?

Az ellenzéki közélet évek óta berendezkedett a tartós csalódottságot meg-megszakító rövid lelkesedés, majd az ezt követő még nagyobb csalódottság ciklusaira. A rendszer mostani eldurvuló válasza aggasztó, de arra is gondolhatunk, azért biztosítja túl magát, mert a munka ügye körüli tiltakozások az elevenébe találnak.