Vásárhelyi Mária: Méltóságot mindenkinek!

2018. november 5. 07:00 - szerző: Vásárhelyi Mária

A hajléktalanprobléma egyidős a rendszerváltással Magyarországon. A kilencvenes évek elején jelentek meg a nagyvárosok, elsősorban Budapest utcáin, terein és aluljáróiban először azok a szedett-vedett rongyokba burkolózó, minden vagyonukat egy nejlonzsákban szorongató, a várakozó autók között kéregető vagy matracfoszlányokból összeeszkábált vackukon gubbasztó, tekintetükben a teljes reménytelenség és kilátástalanság üzenetét hordozó emberek, akiket legalapvetőbb emberi joguktól, az emberhez méltó élet elemi feltételeitől is megfosztott az élet.

Nem mintha korábban, a pártállami diktatúra idején ne lettek volna mélységes szegénységben és nélkülözésben élők az országban, a nyomor rejtegetése és elhallgatása azonban a rendszer egyik meghatározó jellemzője volt. A mélyszegénységben élőknek még ahhoz sem volt joguk, hogy megmutassák magukat. A rendszer deklarált értékei közé tartozott a teljes foglalkoztatás; a munkanélküliség, a „közveszélyes munkakerülés” törvény által büntetendő élethelyzet volt. Nem véletlen, hogy a Kádár-rendszer az ellenzéki mozgalmak közül legfőbb ellenségének éppen a hazai szegénység terjedelmét és mélységét a nyilvánosság elé tárni szándékozó Szetát, a Szegényeket Támogató Alapot tekintette. A mozgalom vezetői, Solt Ottilia, Nagy András, Iványi Gábor, Havas Gábor és a többiek állásukat gyorsan elvesztették, folyamatos zaklatásnak, üldöztetésnek voltak kitéve, valójában ők maguk sem éltek sokkal jobb körülmények között, mint pártfogoltjaik.

Tény azonban, hogy a Kádár-rendszerben felnőtt generációk számára a hajléktalanság és a koldulás ismeretlen volt.

A rendszerváltás után a szocialista nagyipar leépítése miatt másfél millió ember vesztette el a munkáját, jelentős részük örökre kiszorult a munkaerőpiacról. A „szerencsésebbeket” leszázalékolták vagy kényszernyugdíjba küldték, a pechesek az utcára kerültek. Ám minthogy a szerencse forgandó, a Fidesz-kormány egyik legelső megoldandó feladatának tekintette, hogy a húsz évvel korábban nyugdíjba kényszerítettek járandóságait megvonja vagy megtizedelje.

A rendszerváltás idején a társadalmat valósággal sokkolta, amikor az alapvetően ebből a rétegből rekrutálódott hajléktalanok és koldusok megjelentek a nagyvárosokban. Aztán meglehetősen gyorsan hozzászoktunk a látványhoz. S miközben a középosztály szerencsésebb tagjai fillérekért vásárolták meg korábban önkormányzati tulajdonban lévő lakásukat, a nagyvárosokba menekülő munkanélküliek tömege még az esélyét is elvesztette, hogy valaha megfizethető hajlékhoz jusson. S a mókuskerék forgott, mivel nem volt lakásuk, nem kaptak munkát, és mert nem volt munkájuk, még albérletet sem tudtak megfizetni.

S ha idővel apadt volna a hajléktalanok száma, a devizahitelezés gondoskodott az utánpótlásról. A bankok féktelen mohóságának és az állami szabályozás csődjének következtében családok százezrei veszítik el otthonukat mind a mai napig, az állam és a társadalom teljes közönye által kísérve.

A hajléktalanságért nem csak a társadalom felelős, a fedél nélkül élők között nem kevesen vannak, akik alapvetően saját rossz döntéseik, életvitelük miatt kerültek az utcára. Ám ez sem menti fel a társadalmat a rászorulók és elesettek iránti kötelező szolidaritás és felelősség alól, amely a társadalmi kohézió egyik alappillére is. Ahol nem működik a társadalmi szolidaritás és felelősségvállalás, ott valójában nem beszélhetünk társadalmi közösségről sem, csak egymás mellett élő állampolgárok halmazáról.

A magyar társadalom és elsősorban a politikai elit harminc éve képtelen bármit is kezdeni a hajléktalanság problémájával. 2010 óta pedig a regnáló hatalom a diktatúrákhoz hasonlóan a legváltozatosabb eszközökkel próbálja eltüntetni a komfortzónájából mindazokat, akik a társadalom peremére szorultak. A korábban is foszlott szociális háló foltozása helyett a még működő intézményeket is felszámolja. Ostoba és aljas törvényekkel, a hajléktalanság kriminalizálásával, hatalmi erőszakkal kívánja eltüntetni a szemünk elől az egyre mélyülő szociális válság utcán heverő áldozatait.

Kétlem, hogy van józan gondolkodású ember, aki az aluljárókban és köztereken, szakadt rongyokban vegetáló hajléktalanok látványában lelné kedvét. A hajléktalanokért szót emelők nem a hajléktalanlét szabadságáért, hanem a társadalom legelesettebb tagjainak méltóságáért, emberhez méltó létfeltételeinek megteremtéséért protestálnak. A választóvonal nem a közterületek rendjének és tisztaságának hívei és a „hajléktalansimogatók”, hanem az emberség és az embertelenség között húzódik.