Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

Távolról üdvözlöm a csapatot - Megjegyzések egy gyászünnephez

2020. június 5. 20:00 - szerző: Buják Attila

Amikor Wekerle Sándor miniszterelnök az újságírók elé lépett, sejthető volt, hogy a bejelentés megnyugtató nem lesz. Wekerle profi válságkezelő volt, korának gyermeke, de a háborús vereség az ő képességeit is meghaladta. A háttérhez hozzátartozik, hogy a katonai cenzúra miatt a közönség nem kapott világos képet a hadi helyzetről. Az események egyre fásultabb monotóniával folytak. Szeptember közepén az antant egységei a Balkánon Dobro Polje körzetében áttörték a bolgár frontot, Macedónia elhagyására kényszerítve a bolgár sereget, amely visszavonulás közben fel is bomlott. Bulgária fegyverszünetet kért. Az antant, átgázolva Szerbián, a Monarchia határai felé tartott. Wekerle tárgyilagos politikus volt: „A háborút elvesztettük”, mondta pátosz nélkül. (Magában a képviselőházban a háborús főfelelősnek tartott Tisza ismerte el a vereséget.) „És most?”, kérdezték az újságírók Wekerlét. „Békét kötünk”, válaszolta szárazon. „Milyen feltételekkel?”, kérdezték az újságírók. „Wilson 14 pontja alapján”. Majd némi hezitálás után hozzátette: ha ez kevés, „nem tudnak olyan tizenötödiket mondani, amit ne lennénk hajlandók aláírni”. A próféta szólt belőle.

Wekerle Sándor

A baj mindössze annyi volt, hogy mire a padovai fegyverszüneti egyezményt 1918. november 3-án a Monarchia aláírta, az okmány olyan háborús fél vereségét rögzítette, amely de facto nem is létezett. Padova közben és után az éhező katonák tízezrével estek fogságba. A bomlás története szinte első perctől a bontakozó irredentizmus története. A későbbi események ismeretében érdekes felfedezésekbe botlik az ember, főleg regények lapjain. Voltak a történetnek pillanatai, amikor az irredentizmus („irredenta”) szószólói, a „történelmi osztályok” jelesei a megszállás titkos hívei (mondhatni, „román drukkerek”) voltak. Idézzük Kosztolányit, aki az Édes Anna nyitóképében feledhetetlen karikatúrát fest Kun Béláról.

„Délután – úgy öt óra felé – a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket...” Mintha látnánk a szerző mosolyát, aki tudja, amit ír, legenda, szövedék. Horror és torzkép. Az úri közönség képzelmeiben (egy kicsit Kosztolányiéban is) mégis ilyen volt Kun Béla. Itt minden kettős tükrözésű, mint Vizy tanácsos honfiúsága, aki majd kiugrik a bőréből, mikor a Vörös Újságban az önbeteljesítő cikket olvassa: „Veszélyben a proletárhaza!”. És a gyönyört, a kielégülést rögvest át kell adnia. Kikiált a konyhába: Katica! „Mikor a lakás minden ablaka be volt (már) csukva, Vizy odalépett Katicához, és valami hideglelős, édeskés mosolykával ezt suttogta:

– Megbuktak. (…)

A cselédet nem érdekelte a dolog, vagy nem mutatta. (…)

– A gazemberek – tette hozzá táguló orrcimpával (…)

Majd megjön Vizyné.

„Itt átölelte feleségét, kitört fékezhetetlen boldogsága. Az örömtől vicsorgott.

– Tudod?

– Mindent. Azt beszélik, hogy még ma éjjel megszállnak. A románok…

– Dehogy. A nagyhatalmak ezt nem engedik. Nemzetközi megszállás lesz: olaszok, franciák, angolok.”

Nem rossz. Később is volt eset, amikor angolokra vártunk, oroszokat találtunk. Néha direkt jól jön, ha megszállják az embert egy kis időre. Ahogy az ellenoldalon, a Tiszántúlon – ez tényleg nem legenda – voltak baloldaliak, akik a különítményesek megtorlásától tartva a románoknak rimánkodtak, maradjanak még egy kicsit. Annak a román hadseregnek hajbókoltak, amely a megszállt területeken internálótáborokat nyitott. De ez a múlt. Néha valóban meg kell szállni minket, különben elemésztjük egymást öntudatlan félelmünkben. Mint Édes Anna, aki a történet végén a Vizy házaspárt lekaszabolja.

Magyarországnak Trianon után úgy kellett az irredenta, mint egy rozsdás szög, mely az ingatag tákolmányt összetartja. Az idő hullámain átszűrődnek a kor tréfás gyerekmondókái. „Szerbhúsz ötcseh! Három román negyven tót, az összesen mennyi vót?” Ez tulajdonképpen vicc, alászálló kultúrkincs. Amit azonban a kezemben tartok, pedagógiai munkafüzet polgári iskolásoknak 1927-ből. Mintafeladat. „Írj levelet külföldi barátodnak, melyben elmagyarázod, hazánkat minő méltatlanság érte külföldön rekedt véreink elszakításakor. Fejtsd ki, milyen néprajzi, történelmi, gazdasági érvek indokolják a Szentkorona országainak újbóli összeforrasztását. Hangsúlyozd külföldi barátodnak, hogy a magyar sosem nyugszik bele igazságának semmivé tételébe. Nemzeti imánk csendül ajkainkon: Erdélyt mi nem feledjük el.” És így tovább. Irredenta póló még nem volt, de volt porcelán mustártartó.

Hogy nincs rendben a határokkal valami, furcsa módon Szepesi György közvetítéseiből tudtam meg. A válogatott meccsek felvezető szövegeiben gyakran felolvasott egy-egy külföldi táviratot: „Távolból üdvözli a csapatot a Puskás család Aradról. Hajrá.” Ez szurkolói mércével száz százalékig rendben is lenne. Nálam mégsem volt rendben. Hogy kerül a család Aradra? Nem értettem. Ötéves lehettem. Nagyot dobbant a szívem. A világban máshol is vannak magyarok. Éledezett a bennem alvó irredenta.

Azóta is hallottam ezt-azt. Lenyűgözött az ÉS-ben megjelent TGM-esszé forrásgazdagsága, tudom, hogy bunkók vagyunk, nem olvasunk Masarykot, Nicolae Iorgát és másokat, így nincs is jogunk megkérdezni, miért akartak olyan forrón a románok Magyarországtól elszakadni. Hallom, hogy Masaryk professzor a (nemzeti) világforradalom viharmadara volt, na hiszen, a maga korában Gandhihoz mérhető egyéniség. Hogy nem értik a magyarok, mert nem akarják érteni a szomszédok szempontjait. Mellesleg Masarykék terve a szerb–horvát–szlovén–csehszlovák korridor volt, Győrön, Körmenden, Zalaegerszegen átívelve. Éljen a világforradalom!

Tudom, hogy bűnösök vagyunk, akár a többi nép, hogy a szomszédok lekezelése bármikor beélesíthető gyutacs, ezért is járnak oly szorgosan Orbánék Tusnádfürdőre, amely ma már nemzeti kegyhely. Ilyen lesz majd az Alkotmány utca is. Tudjuk, hogy Horthy antantengedéllyel vonult át Szegedről a Dunántúlra vasseprűvel rendet csinálni. Mindent tudunk, mindent ununk, a könyökünkön jön ki.

Hogy honfitársainkat vigasztaljuk, el kell mondani, a történelemben végül minden nép vesztes. A nagyhatalmak ajnározottja, Szerbia ma a pokol kapuja. Lengyelországot odébb taszigálták, Németországba beletolták. Karthágó helyét sóval hintették be, Ninivét felégették. A magyarok pontosan tudták, 1848–49 nemzetiségi sokkja után császárkirályi felügyelet nélkül hazájuk percek alatt szétzuhan. Hogy a nemzetek fölötti birodalmak szétesése brutális következményekkel járt, nem tudhatták. A trianoni Magyarországnál kevés fullasztóbb hely van. Magyarország fülledt és partikuláris, száz éve a trianoniták lakják.

Amikor Wekerle Sándor a sajtó elé lépett, nem tudhatta, a történetnek a következő száz évben hány nyomasztó felvonása lesz. Hány wilsoni tizenötödik pontot kell az országnak elfogadnia. Hongyarapítást, új honvesztést, Párizst, holokausztot, forradalmat, kitelepítést, romagyilkolást. A szomszédokat ma sem értjük. A föld alatti rámpa az Alkotmány utcában még mélyebb mélységekbe tart. Provokációnak is gyönge. Kinológiai műszóval olyan, mint kutyánál a területjelölés.

Jut eszembe: a Puskás család azóta eltűnt már Aradról. Az unoka némi euróért spárgát szüretel Németországban.