Lakner Zoltán: Lázadás a periférián

A kelet-európai bérekhez, pontosabban a keleti uniós államokban működő Audi-üzemek béreihez szeretnének felzárkózni a győri gyár százhatvannyolc órás sztrájkot hirdető dolgozói. A szakszervezeti vezetők nem az ingolstadti fizetéseket célozták meg, de azt igenis szeretnék elérni, hogy annyit lehessen keresni az Audinál Magyarországon, mint Csehországban, Lengyelországban, Szlovákiában.

A győri Audi látható pont a globális gazdaságban. A világszerte ismert, többnyire német autómárkák hazai gyárai a magyar gazdaság húzóerejét adják. Amellett, hogy szaporítják a nemzeti összterméket, munkaerőt tartanak itthon, valamint példátlan lehetőséget kínálnak a mindenkori kormánynak, hogy a gazdaság fejlettségét bizonygathassák.

Holott ez a gazdaság enyhén szólva féloldalas. Nemcsak Magyarországot jellemzi, de minket különösen sújt, hogy a fejlettségi szigetek kapcsolódás nélkül emelkednek ki a félperiférián dekkoló hazai gazdaság poros átlagából. Magyarország hét uniós fejlesztési régiója közül négy az egész unió húsz legszegényebb térsége között található, de a prosperáló országrészeken belül is találunk beszakadó településcsoportokat.

Ezekhez képest az olyan ipari központok, mint Győr, teljesen más pályán mozognak.

Amikor az Audi munkavállalóinak szakszervezete a dolgozói követeléseket megfogalmazta, olyan összegeket sorolt elő, amelyek a hazai átlagkeresethez képest csillagászatiak. A horizont ugyanis nem a magyar ugar, hanem egy világcég belső viszonyrendszere.

A győriek megelégelték, hogy a profittermelés egyik fő eszköze az ő béreik és egyéb juttatásaik leszorítása az Audi normáihoz képest.

Az Audi munkásainak példátlan szervezettsége lényegében összevethetetlen a hazai munkaerőpiacon tapasztalható általános állapotokkal. A győri gyár dolgozóinak több mint hetven százaléka szakszervezeti tag, a sztrájk valóban lefedi a teljes állományt. Ez dicséri a munkások érdekfelismerési magabiztosságát és a szakszervezeti vezetők profizmusát, de abból a különleges helyzetből is adódik, amit egy nemzetgazdasági szempontból kulcsfontosságú, a világgazdaság hálózatába erős szállal bekötött üzem pozíciója jelent. Ezért a hazai társadalmi és érdekvédelmi visszhangnál a győri dolgozóknak gyakorlati értelemben többet jelent az IG Metallnak, a több mint kétmillió tagot számláló német ipari szakszervezetnek a szolidaritása.

A sztrájk már a félidejénél többe került az Audinak, mint amennyit a követelt béremelésre kellett volna fordítania. Nem szólva arról, hogy azok a németországi gyárak, amelyek a Győrben előállított motorokkal dolgoznak, ugyancsak kénytelenek leállni. A tovagyűrűző hatással a sztrájk szervezői feltehetően tisztában voltak, és alkuerőként számoltak ezzel a fejleménnyel. Ugyanakkor a győri Audi cég menedzserei, és persze a vállalatcsoport felsővezetése is nyilván szintén mérlegeli egy másfajta láncreakció lehetőségét. Azt nevezetesen, mi történik, ha a periféria fellázad, és nemcsak Magyarországon, de Indiában, Brazíliában, Spanyolországban vagy Mexikóban is elkezdenek magasabb bért követelni az Audi-munkások.

Persze az, hogy az egyes országokban mit lehet vagy mit érdemes követelni, függ az egyes kormányok gazdaságpolitikájától, stratégiájától is, már ha van nekik olyanjuk.

Ami Magyarországot illeti, a kormánysajtó mindeddig feltűnő mérsékeltséggel követi a győri híreket. A Miniszterelnökséget vezető miniszter a távolból bízik a felek megegyezésében. Inkább Parragh Lászlót küldték előre, hogy nyilvánosan aggódjon, amiért a sztrájkolókkal „elszaladt a ló”, és „rongálják a Magyarországról alkotott befektetői képet”.

Csakhogy éppen az a kérdés, milyen ez a kép.

A magyar gazdaság mindenkori irányítói lassan harminc éve abban bíznak, a külföldi befektetések nemcsak húzni fogják az országot, de az általuk generált fejlődés hatásai majd leszivárognak a mélybe, megtermékenyítik az egész termelési szférát. Ennek érdekében célzott infrastrukturális beruházásokkal, speciális adókedvezményekkel, emellett a globális ipar viszonylatában alacsony bérszinten és rugalmas időben foglalkoztatható munkaerővel igyekeztek és igyekeznek idevonzani és itt-tartani a multicégeket.

Minden nemzeti melldöngetés, habverés, önajnározás ellenére az Orbán-kormány e téren semmi újat nem talált ki. Inkább még formalizálta is ezt a politikát az úgynevezett stratégiai partnerségi megállapodásokkal, egyfajta garanciát adva a multiknak arra, hogy bár mifelénk a jogállamot már nem lehet komolyan venni, de vannak szereplők, akik ennek nem a hátrányait fogják elszenvedni, hanem az előnyeit élvezhetik.

A magyar kormány számára különösen fontos a német ipar támogatása, az ugyanis az uniós forrásokon kívül az Orbán-rendszer egyik fő finanszírozója. Irányítóinak mindegy a magyar politikai rendszer alakulása, annak meg csak örülnek, hogy az unión belül találtak egy kezes autokratát.

Azzal, hogy az Audiban nekiálltak béremelést követelni, a magyar munkások bekapcsolódtak egy globális gazdasági játszmába. A kormány most még hallgathat, hiszen nem tűnik valószínűnek, hogy az Audi egy csapásra összecsomagoljon és elmenjen Győrből. Egyelőre azt sem láthatjuk, hogy a bérkövetelés milyen módon alakítja át az Audinál a Győrrel kapcsolatos cégstratégiai terveket.

Ha azonban a bérharc hosszabb távú hatása legalábbis a multik egyes további befektetéseinek elmaradása lenne, akkor a csúcscégeket fügefalevélként maga előtt tartó kormány gazdaságpolitikájának üressége lepleződik le. Kiderülne, hogy a propaganda dübörgése ellenére a kormány alig tud ténylegesen tenni valamit, ha egyáltalán akar, amikor a magyar munkavállalók béremelést próbálnak elérni. És az is világossá válna, hogy a rendszerváltás óta még mindig nem sikerült kitalálni, hogyan csatlakozzon rá a magyar gazdaság egésze, de legalább a mainál jóval nagyobb része a világra, s egyáltalán mi volna a kormány ajánlata a befektetőknek, ha nem bocsáthatja áruba saját polgárainak anyagi sebezhetőségét és kiszolgáltatottságát.