Kommenteléskultúra
Csodás dolog az internet! Nemcsak hogy mindenki előtt megnyitja a világot, és módot ad a tájékozódásra, de kapcsolattartási lehetőséget nyújt a Föld bármely pontján élő barátokkal, ismerősökkel, sőt, akár idegenekkel is összeakadhat vagy megismerkedhet az ember egy-egy csetelés során.
Idegen nyelvű portálokat és cikkeket olvasva érdekes tapasztalatokat szerezhetünk, és még érdekesebb következtetésekre juthatunk, ha összehasonlítjuk a különböző nyelvterületek és országok kommentelőinek szokásait. Megállapíthatjuk, hogy a külföldi kommentelési kultúra egészen más, mint a hazai.
A Lajtán túli portálokon, napi- és hetilapok online kiadásának cikkei alatt a témához szoktak hozzászólni, van, aki álnéven, de egyáltalán nem ritka a saját névvel vállalt vélemény. Persze ott is gyakran vita kerekedik az adott cikk elemzése, az érvek ütköztetése és a véleménykülönbségek során, de a stílus általában kulturált marad, a személyeskedést többnyire kerülik. Csak ritkán bukkanni moderálás nyomaira.
Ha külföldi portálok böngészése után átváltunk a magyar weboldalakra – ezt jobb, ha ülve tesszük –, azonnal mellbevágó különbséget látunk a hozzászólók stílusában. A magyar nyelvű kommentek között az első, a második, a harmadik még a cikkhez szól hozzá, ám ekkor belép egy negyedik, aki elkezd személyeskedni, gyalázza a korábbi hozzászólókat, s teszi mindezt a legalpáribb, legdurvább és ordenáré stílusban. Érveket kiguvadt szemmel keresve sem találunk, a racionális meggyőzés szándékát sem lelni, csak az ezerszer hallott kormánypropagandát szajkózzák. Innentől kezdve iszapbirkózás tanúi vagyunk, a kiindulópontot adó cikk már rég nem érdekel senkit. Egy a lényeg: minél jobban földbe döngölni a másikat. A jelenlegi kurzus alatt még jobban felerősödtek és intenzívebbé váltak az online írásos harcok. Közismert a bértollnokok elszaporodása, a gyakorlott fórumozó pedig félmondatból felismeri a trollokat, akiknek egyetlen feladata: a fórumon folyó értelmes beszélgetés szétverése. Ekkor az addig visszafogottabb kommentelők is gyakran elveszítik a türelmüket, a hangnem mindkét oldalról otrombává és gorombává válik, a józan ráhatásnak még az esélye is elillan – ez mintegy tükörképe az ország morális és szellemi állapotának. A hatalom külön apparátust tart fenn, amelynek dolga reagálni a külföldi sajtó Magyarországról szóló cikkeire, s ezzel egyben buzdítja is az egyéni vállalkozókat. Sőt, továbbmentek, a hatékonyabb munka érdekében elkezdték kihelyezni a bértollnoki hivatást, és a külképviseleteket ellátó tisztségviselőket is hasonló, „olvasói levelező” munkakörrel ruházták fel.
Eszünkbe jut a seattle-i tiszteletbeli magyar konzul tavaly nyári levele a The Economisthoz. Az angol lap azt merészelte írni, hogy magyar kormánykörökben egyesek zavaró nosztalgiát éreznek az autoriter múlt és Horthy Miklós iránt, aki kínos szövetségre lépett Hitlerrel, amely végül 430 ezer zsidó Auschwitzba deportálásával végződött. Ez a mondat felbőszítette a tiszteletbeli konzult, és munkaköri leírásának megfelelően azonnal tollat ragadott, és kioktatta a tekintélyes újságot. A mai kurzus politikájához híven igyekezett tisztára mosni Horthy Miklóst, azt hazudva, hogy Horthy idejében nem deportáltak zsidókat Magyarországról! Az írás hevében lazán megfeledkezett arról az apró történelmi tényről, hogy 1941 nyarán a magyar hatóságok kitoloncoltak 18 ezer zsidó származású embert Galíciába, akiknek többségét 1941. augusztus végén a Kamenyec-Podolszkij mellett állomásozó SS-alakulatok és ukrán milicisták lemészároltak.
De hozhatnánk példának a bécsi magyar nagykövet év elejei levelét, aki szinte rendszeres levelezőpartnere az ORF-nek, az osztrák állami tévének. Az igazgatóhoz intézett levelében először az ORF budapesti tudósítóját igyekezett megfúrni, állásából eltávolíttatni „elfogult” beszámolói miatt, ám nem járt sikerrel, a tévé kiállt munkatársa mellett. Szegény nagykövetnek kevés nyugodt napja lehetett, mert nem sokkal később az ORF újra feldúlta a lelkivilágát, amikor bemutatta Andrea Morgenthaler és Paul Lendvai Nemzeti álmok – Magyarország búcsúja Európától című filmjét, amely nem éppen kedvező színben tüntette fel országunkat. Ekkor ismét a klaviatúrájának esett, ami után egy újabb kudarcélményt könyvelhetett el magának. (A filmet később az MTV is bemutatta. Nem ismeretes, hogy a diplomata a magyar tévének is írt-e tiltakozó levelet...)
Talán sokan emlékeznek még, milyen kellemes és mulatságos perceket szerzett a közvéleménynek a nemzetközi kommunikációért felelős helyettes államtitkár levelének híre is, amelyben rendreutasította és felvilágosította Hugh Grant angol színészt a magyarországi médiaszabadságról. Az episztola hatékonyságát fölösleges lenne ecsetelnünk.
A hivatalos levelezők munkásságát látva nem csodálkozhatunk azon, hogy a magán- és önszorgalomból dolgozó magyar kommentelők exportálták a már említett hozzászólási stílusukat és kultúrájukat a külföldi weboldalakra. Ma már nem ritka idegen nyelvű oldalakon sem az akár az adott országban élő, akár itthonról írogató, sokszor gyatra nyelvtudással, máskor hibátlanul megfogalmazott beírás, amely mögött kétségkívül magyar származású ember áll. Ha nem „Árpád” vagy „hun” álnéven írnak, egy biztos támpontunk akkor is marad, amelyről játszi könnyedséggel felismerhetők: a kormányhűség és a goromba személyeskedés. Hogy ők mennyiben járulnak hozzá az elmúlt három évben külföldön Magyarországról kialakult, fölöttébb kedvezőtlen képhez, annak eldöntését rábízzuk olvasóinkra. Tevékenységük igazságtartalma és hatékonysága éppen annyi, mint a hivatásos levelezőké, mégis rendíthetetlen meggyőződéssel és hittel végzik munkájukat.
Kitartásukat csodálva, azzal szeretnénk segíteni őket küldetésükben, hogy felhívjuk figyelmüket a The Economist szlogenjére: „Az érved ragyogjon, ne a homlokod!”
Markó Beáta
