Kiürítés

Kicsit bizonytalanul mozgunk a homályos lakásban, az általános bontásban és bomlásban. Az iratok már rendezve, a bútorokat a szállító elvitte, spájz kiürítve, csövek légtelenítve, órák plombálva, konvektor pacifikálva, telefon lemondva, számlák lezárva. Kis büszkeséget érzek: sosem tudtam, hogy ilyet is tudok – első osztályú felszámoló vagyok.

Csak ez a fikusz, ez ne állna itt vádlón. Nagy kérdés, mi legyen vele. Az életünkbe mindig belenőtt. Nemzedékek óta áll az íróasztaltól balra, kerületről kerületre, Budáról Pestre és vissza vándorolt, mindig jelkép volt, viszonyítási és vonatkoztatási pont. Most itt az alkalom, gondolom szívdobogva. Túl kell már lépni rajta. A szomszédasszony nagyon akarta, átviszem. Kis tétovázás után döntök: mégse. A fikusz is jöhet Újpestre.

Az udvar felől sápadt fény szivárog, égnek a lámpák. Anyáméknál a villanyt kikapcsolták, ne legyen vita, fogyasztás, számlatartozás. A falon embernagyságú árnyak, az ablak előtt sárga hársak állnak, odakinn esik, a szélben az ágak az üveget verdesik. Apám ősszel menetrendszerűen bekonferálta: ennek vége, megy a fűrészért és most már tényleg lenyesi. Aztán valahogy mindig elmaradt. Az ág lassan bekandikált az ablakon a redőnyök alatt. A helyzet akkor vált reménytelenné, amikor három éve egy cinkecsalád bevette magát egy repedésbe. Nem lehetett kilakoltatni őket. Anyámék előbb költöztek el. Az új lakó holnaptól festet. A kisszobában friss tapéta, vödör diszperzit, gumihenger és létra.

Az íróasztalfiókban matatok: legalul két Atlantisz-részvény, azt csak az öreg hagyhatta ott. 1992-ben titokzatosan magához hívott azzal, hogy két hete hozta ezt a posta, ne is tudjak róla, ő se érti teljesen, mi ez. Nyilván valami nagy titok. „Részvényes vagyok.” Egy igazi cég – egy cég! – részvényese. És mutatott két vízjeles, elegáns reklámpapírost. Ezt ő most ide rejti, tudjak róla, ha véletlenül elfelejtené. Mintha sejtette volna, a felejtéssel kezdődik majd a baj.

Telefonszámok kerülnek elő. Anyám gyűjtötte őket, majd az egészet a fiókba hajította, hogy aztán soha senkit ne hívjon vissza. A „nagy összeomlás” éjjelén, mikor kizárta a lakásból az öreget (rablónak nézte, nem ismerte meg), anyám az előszobában állt és kétségbeesetten végighívta az összes számot a cetlikről. „Anyukád jól van?” – kérdezte éjjel kettőkor régi barátom. – „Harmadszor hív. Nem tudja, kik vagyunk.”

A hagyatéki ügyek rendben vannak. Házrészek, születési anyakönyvi kivonatok, osztatlan közös tulajdonok. Megtudom: ahogy az időben haladunk, apám és anyám mindenről lemond. Röpködnek a negyed és nyolcad házrészek, földcsíkok, tetődarabok, testvérek, öcsök, unokák, húgok, mindenki tulajdonához jutott. Egy végzésből kiderül, én is birtokos vagyok. Valahol Veszprémben, egy dűlőn háromlakásnyi rétet tulajdonolok, melyből évi tizenhatezer forint bérleti díjhoz jutok, de erről már tud a NAV is.

A világítós földgömböt nem dobjuk ki, a gyerekek nagyon követelik. Valaha a kiságy mellett állt. A földgolyó tehát marad, középen hatalmas, rózsaszín Szovjetunióval, az Egyenlítő mentén sárgálló Belga-Kongóval, s tőlük nem messze még Jugoszlávia.

A borotvát megtartom magamnak. A Tajga márkájú szerkezet a fürdőszoba dísze volt. Fiatal szovjet mérnökök találmánya, egyedi darab, Még Máté elvtárs hozta Moszkvából. Áramot nem igényel, speciális kulcsra jár, amely a rugót húzza fel. És míg a rugó feszül, a borotva borotvál.

Vitéz kutya képe is lekerül a falról. Az emeleten fehér pumit tartani apámék nagy kalandja volt. „A mozgás miatt. A kutya átmozgatja az embert”, spekulált apám, aki akkor lehetett hetven. „A mozgás tart életben. Nyáron meg kijön a telekre.” A számítás nem vált be. Vitéz a nap huszonnégy órájából huszonnégyben ugatott, séta közben a Gesztenyéskertben egy uszkár hölgyet is elcsábított, amivel rendőri kalamajkát okozott. Hazajövet a pórázt elszakítva megugatta a Fotex-székházat is. Végül a postás könyörögte el, mondván, a pestlőrinci kertbe pont ilyen zajos kutya kell. Vitéz egy csöndes őszi napon botrányoktól övezve, zajosan távozott, a Suzuki hátsó üléséről dühösen visszaugatott.

A Kiss János, ahogy a családban hívtuk, valaha tényleg menedék volt. Ide menekült a fiam, mikor az érettségin elbukott, és ide jöttem én, mivel a gyerek megbukott, és ide jött a feleségem, ha eltűntem hazulról, mivel a gyerek megbukott. „Hát, ezzel nincs mit kezdeni”, mondta az öreg tanácstalanul. Épp ilyen tanácstalanul állt, mikor a lakásból kizárta magát. Apám a zárak nagymestere volt. Négy is őrizte az ajtót. Egy vasrács, egy sima ajtózár, két párhuzamos hevederzár. Ezek meghatározott sorrendre jártak.

Sötétedik. Mi is elindulunk. Egy kulcscsomót a postaládában hagyunk. Fölösleges. Vannak zárak, amelyek már rég nem kulcsra járnak.