Ceglédi Zoltán: Vitaminkocka

2019. június 1. 08:45 - szerző: Ceglédi Zoltán

Úgy emlékszem, középiskolásként, a kollégiumban egy kicsit mindig éhesek voltunk. Kamaszfiúk, eleve logikus, persze, ennének, de itt többről volt szó. Nem éheztünk, hanem így: mindig kicsit éhesek. Mert a menzán az étel vacak volt, és kevés. Maga a kollégistaélet egyebekben csodás volt, szabad, jobb dolog nem is történhetett volna velem tizennégy és tizennyolc között, mint egy viszonylag távoli városban, új és izgalmas közösségben élni, hétvégén ugyanakkor a szülői ház, kiemelten az ebédlő, konyha gondoskodása.

Talán még ha a menza is jó lett volna. Vagy legalább nem olyan kevés és pocsék, amit kaptunk. E tekintetben kiszolgáltatott vagy, mert egy menza van, egyféle étel, a választék annyi, hogy megeszed-e vagy sem.

És hát próbáltuk. A nyecevás, mócsingos húsokat, amelyeket mindig felkockáztak, hogy ne tűnjék fel, milyen ócska, meg jobban szét lehessen szórni azt a pár cafrangot a köreten. Tokány, mondták. Csikós tokány az egyik, pásztor tokány a másik, mármint a neve, mert a különbség csak annyi volt, hogy agyonfőtt csőtésztára vagy B rizsre tették rá. Meg a borsos tokány, ezt ki is tudja találni az olvasó, ugyanaz a cafrang, de borssal. Híg levesek, VVV, mondtuk, valamit visz a víz, szürke krumplik, csirizfőzelékek, minipörköltadagok szarvacskatésztán, utóbbit legalább szeretni lehetett, nem is adtak belőle sokat. Ja, és a legkínosabb, a vitaminkocka. Jellemzően hó végén érkezett, az előállítási processzus valami olyasmi lehetett, hogy a maradék húst ledarálták a maradék zöldséggel, tepsiben kisütötték, majd négyzetes hasábokra vágták, muszáj így mondanom, van matematikus a családban, és feltálalták. Pfuj. Aki látta a Snowpiercer című filmet, és emlékszik, mit esznek a vonat hátsó traktusában, úgy el tudja képzelni a vitaminkockát is.

Fotó: MTI

Mindeközben minden konyhás néni minden este minimum két szatyorral tipegett ki a hátsó kapun, valaminek a zöldje kilóg itt, rúd szalámi ott. Egészség. Azt meg, hogy mindezekhez az élelmezésvezető milyen papírokkal milyen alapanyagokat szerzett be, manapság Ács Dániel négyrészes videósorozatban dolgozná fel.

Mi pedig mindenhez kenyeret ettünk. Ügyesen találták ki a rendszert, az ebédlőben folyamatosan elérhető volt egy lepellel letakart gigantikus kenyérkosár, benne felszelve mázsányi fehér. Olcsó megoldás a szó szerinti beetetésre, a legnyilvánvalóbb gond elfedésére. Egyél hozzá kenyeret. Sok kenyeret. Egy időben azért ott is korrumpálódhatott a rendszer, mert a mócsinghús méltó párjaként megjelent a vándorkenyér. Valami olyan ócska kenyeret sikerült beszerezni, nyilván túlárazva, amit elkezdtél megkenni a szelet egyik sarkánál, és nem a májkrém kenődött a kenyérre, hanem fordítva, a kenyeret szedte fel májgombóccá a krém. Vacsorára pedig már nem is kenyerek, hanem zsemlemorzsa állt a kosárban, magától szétesett, mint a Szovjetunió. Az ilyen ügyek miatt rendszeresen kitörtek a menzaügyi lázadások, ezek vezéralakjának kilétét fedje homály, annyit mondanék csak, hogy aki szerint túl keményen támadom az összefogósdit, az nem látta a 16 éves Ceglédi Zolit, ahogy a milliméterre klopfolt, panírozott csizmatalpat és se rizinek, se bizinek nem mondható takonypelletet tartalmazó tányérral a kezében szónokol.

Jeleztük a vándorkenyér-problémát is, de kész volt rá a konyhás nénik válasza. Ez is egy örök tanulság, a konyhás nénitől a kőművesen és napközis-pedagóguson át a földhivatali ügyintézőig mindenkinek mindig megvan a válasza arra, hogy miért jó az úgy, vagy miért a te hibád. Nos, itt azt állították, hogy „a gyerekek összeturkálják, mindig alulról vesznek, azért”. Erre este az igazgatónő személyesen állt a kosár mellé, és mind a 240 kollégistára egyenként rászólt, hogy „felülről vegyél”, „te is felülről vegyél”, „felülről… még fentebbről”.

Aztán egyszer úgy tűnt, hogy mégiscsak lesz változás. Észrevettük ugyanis, hogy korábban nem kalkulált szövetségeseink vannak, hiszen a nevelőtanárok is a menzán esznek. Csak ők sem tudják, vagy rosszféle felnőttszolidaritásból nem mondják, hogy ez mindenkinek rossz. Velük összefogva pedig rájöttünk arra is, hogyan lehet megkerülni a menza-Camorra minden érvét, legyen az a „csak erre futja a fejkvótából” vagy a „nem lehet jobbat kapni, főzni”. Elkértük a város másik kollégiumának a jövő heti étlapját. Onnan, ahol híresen jó volt a konyha. Azt mondtuk, hogy nem kérünk többet vagy mást, csak azt, hogy ugyanazt az ételt ugyanannyi pénzből főzzék meg.

És képzeljék, belementek. Reggel fütyörészve léptem ki a kolesz kapuján, az előtérben kifüggesztve ugyanis valóban az új, általunk beszerzett étlap lógott. Juhú! Iskola után rég vártam ennyire az ebédet, nem pusztán a végre jó és elegendő étel, de a győzelem ízét akartam érezni. És beléptem, és rápillantottam a reggel kirakott étlapra, és azt láttam, hogy az eredeti, hétfőre szánt fogás neve tollal áthúzva, és kárörvendő betűkkel odafirkantva, hogy „csikós tokány”. És aztán áthúzták a keddet, át a szerdát, csütörtököt, minden egyes napra visszaírva a saját ételeket, és igen, péntekre dafke, kegyelemdöfésnek odabiggyesztették a vitaminkockát is.

Ha pedig arról a tizenöt évről kell mondanom valamit, amit Magyarország az Európai Unió tagjaként eltöltött, ugyanazt érzem, mint mikor megláttam a pénteki vitaminkockát.