BL – karnyújtásnyira
Ha az ember „részmunkaidőben” nem a politikai osztályt szidalmazza – amire az minden tekintetben rászolgált –, van néki rendes foglalkozása is. Esetemben ez azzal a követelménnyel jár, hogy úgyszólván válogatás nélkül mindent el kell fogyasztanom, ami mozgókép. (Na jó, reklámot persze még így se!)
Ezért, hogy több epizódjába is belenéztem a Tűzvonalban című honi tévésorozatnak. Hát hogyne, hiszen évek óta azon panaszkodik a tévés szakma, hogy nincsenek hazai gyártású tévéfilmek meg sorozatok, bezzeg régen, az maga volt a mozgóképes kánaán.
Én ugyan, mondjuk, a Szomszédokat nem gondolnám az aranykor jelének, de most nem akarnék esztétikai vitába bonyolódni. Elég, hogy már maga a puszta tény, hogy bemutatnak egy új magyar gyártású tévésorozatot, felébresztette bennem a kötelező szakmai kíváncsiságot. Így esett, hogy éppen elcsíptem azt az epizódot, amelyben egy elég kótyagos figurát zárnak be a rendőrőrs fogdájába, s a fickó egyfolytában eufórikus hevülettel ismétli a Béla! Béla! rigmust. Ezt először nem nagyon értettem, de hamarosan érkezett a megfejtés: a félnótás alak Koplárovics Bélát éltette önfeledten.
S hogy kicsoda Koplárovics Béla, az úgyszólván életében legendává lett hős, azt Önöknek nyilván nem kell magyaráznom. Hiszen hozzá ódákat írtak, himnusz zengi az ő nevét, amelyet imába is foglaltak. Azon oknál fogva, hogy történetesen ő volt az, aki 2002. szeptember 14-én úgy egy méterről bepasszolta a labdát a Manchester United kapujába, s ezzel a ZTE megalázó 1:0-as vereséget mért a korábbi BL-győztes angol csapatra.
Ez tényleg világraszóló diadal volt, nemhiába lett Koplárovics Bélából nemzeti hős, egy Rákócziba ojtott Kossuth. Annyira szomjazta akkor már a futbalitiszben szenvedő magyar szurkoló a sikert, hogy egy ilyen győzelem a mérkőzést – valljuk be – eléggé félvállról vevő és lelazsáló MU ellen nekünk a csodával volt határos, és ekként a Béla ment a mennybe.
Így történhetett, hogy a Tűzvonalban c. sorozat készítői még vagy hat évvel a „nagy meccs” után is nyugodt szívvel belefoglalhatták az egyik epizódba ezt az utalást; biztosak lehettek benne, hogy aki nem téveszti össze a futball-labdát a görögdinnyével, az érteni fogja. Mert, ismétlem: akkora szenzációnak számított egy ilyen győzelem ebben a kudarcot kudarcra halmozó „ágazatban”, amit nálunk csak lustaságból hívnak ugyanúgy focinak, mint a világ egyéb tájain űzött sportot.
És most láss csodát, újra addig elképzelhetetlen lehetőség kapujában áll egy magyar futballcsapat, a bajnok Debrecen. Egy megnyert idegenbeli meccs után itthon kellene legyűrnie a Levszkit, és a DVSC bejutna a BL főtáblájára, a legjobbak közé. Ez magyar csapatnak a BL történetében mindeddig egyszer sikerült, de annak is már másfél évtizede. Emlékszünk még mekkora fieszta volt, hogy a Fradi akkor a Grasshopperst, de mindenekelőtt a Real Madridot meg az Ajaxot (a későbbi győztest) hozta ide az Üllői útra!
Ha a Loki túljut a bolgár bajnokon, akkor ez megismétlődhet, minimum egy világsztár csapat és két nagyon erős gárda látogatna a Puskás-stadionba. És megint volna miért lelkesedni, lehetne telt ház, fociláz, igazi labdarúgás. Erre már nagyon ki vannak éhezve a népek itthon, ezért is drukkolhatunk a Debrecennek, hogy hosszú évek ínsége után legyen nálunk végre ismét fociünnep. És persze szurkolhatunk azért is, hogy a bejutással a Debrecen ázsiója növekedjék, és keressen a klub egy nagy kalap pénzt.
Csak egyet ne gondoljunk: azt, hogy az esetleges siker bármilyen összefüggésben is áll a magyar futball nívójával, hogy netán a honi foci általános helyzetét tükrözné. A magyar klubfutball az esetleges sikerrel együtt is tökéletesen reménytelen képet mutat, és továbbra is sokkal inkább fog hasonlítani nyilvánosan elkövetett szélhámosságra, mint sportra. Márpedig pont attól lehet tartani, hogy a Debrecen sikerét felhasználva megannyi, a fociból busásan megélő szédelgő léhűtő és kalandor igyekszik majd elkendőzni saját hozzá nem értését és romlottságát. Teli szájjal ordítva, hogy íme, „megindultunk a siker zálogának lejtőjén”, meg hogy „a közös munka gyümölcseként valami megmozdult a magyar futball boszorkánykonyhájának egén”. Pedig hát semmi sem mozdult meg a korrupciós zsozsón kívül.
De ez mind nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy szorítsunk a Lokiért, és őszintén örüljünk a sikerének. Még ha az kivételes lesz is. Mindenesetre, ha Kósa Lajos – igaz ironikus stichhel – kaphatott mellszobrot Debrecenben, a BL-résztvevő futballistáknak minimum lovas szobor dukálna a Kossuth téren.
