Barca láz
Ha Barcelona, akkor természetesen a Sagrada Familia, a Güell park, a Montjuic, a Gótikus negyed, no és a Nou Camp – a benne „alkotó” futballcsapattal. A barcelonai őshonos drukkereknek – és szerintem Barcelonában mindenki szurkoló – értelemszerűen a mindenkori gárda az egyetlen, a kivételes, a mágikus csapat, ami érthető. Rossz nyelvek szerint egy barcelonai szurkoló még az inkvizíció kínzásait is inkább választaná büntetésként ahelyett, hogy két dicsérő szót mondjon a Real Madridról.
A futball máshol élő szerelmesei között viszont azért van hatalmas rajongó tábora a klubnak, mert a csapat szép focit játszik. Ami a legkevésbé sem magától értetődő, sőt. A mai kor futballistájának ugyanis mindenek előtt győzni kell, tehát eredményes és hatékony akar lenni, nem artisztikus.
Márpedig győzni egyre kevésbé a szemet gyönyörködtető, szép focival lehet. Abban mindig van valami szeszélyes, improvizatív, a játék örömébe feledkező, intuitív ötletszerűség. Amit a futball keményfejű stratégái megvetően csak úgy hívnak: fegyelmezetlenség. Mert ők a taktikai drillben, a sémákban, az előre begyakorolt szisztémában bíznak, és a maguk szempontjából igazuk van.
Ha egy csapatban nincsenek zsenik, szemkápráztató labdazsonglőrködésre nem lesz képes, de attól még tudhatja a legfontosabbat. Győzni. A gürcölős, rakkolós, izzadságszagú futballal – ami nem mellékesen pontosan arra épül, hogy megöli a látványos focit – lehet nyerni. A görögök Európa bajnokok lettek vele 2006-ban. A németek 2002-ben VB döntőig jutottak.
A futball históriájának azonban mindig vannak áldott pillanatai, amikor összejön egy-egy álomcsapat, amelyikben olyan spílerek alakítanak, akik művészei a focinak, és visszavarázsolják a pályára a játék szépségét. És vannak olyan klubok, ahol ez szinte hagyomány, ahol ez ivódott bele a génekbe, vagyis, hogy a csapat – az újabb, meg újabb generációk – mindig játszani akarja a focit.
Persze van, hogy ez nem jön össze, mert nem elég jók a játékosok. Viszont amikor igen, akkor futballünnepet, fiesztát varázsolnak a pályára, esztétikai tökélyre emelik a futballt. Ilyen csapat például a Milan, amelyiknek tulajdonképpen csak a tulajdonosát nehezményezem, mert Berlusconihoz képest Stadler juhász komoly ember. Úgy értem, ha valaki politikusnak bohóc, abban nincs semmi meglepő, no de a futball tiszteletre méltó dolog!
És mindenek előtt ilyen csapat a Barcelona. Nekik mindig volt olyan korszakuk, amikor lázba hozták a közönséget, mert amit nyújtottak, az nem labdarúgás, hanem attakció, mágia és művészet. Ilyen gárda volt a Kubala-féle, és ilyen volt a Laudruppal, Sztojcskovval, Romarióval felálló alakulat, abban játszott a mostani edző, Guardiola is. És nem mellékesen ez a csodacsapat 1994-ben a BL-döntőben egy fantasztikus meccsen hatalmas zakót kapott a másik, szintén géniuszokból álló csapattól, a Milantól.
S a Barcelonának most is van egy ilyen csapata, hihetetlenül jó futballistákkal és pár nem földi teremtménynek tűnő varázslóval. Nem is nagyon lehet jelzőket találni arra a játékra, amit produkálnak, méghozzá sorozatban. Aki látta őket, ahogy lemosták a Lyont, vagy a Bayernt, ahogy oktatták legutóbb a Sevillát, és ahogy az év legfontosabb eseményén, (talán, az múlná ezt felül, ha Juan Carlos király beállna torrerónak egy viadal erejéig) agyonverték a Real Madridot – az tudja, miről beszélek.
Most meg arról a fura érzésről, hogy összeszorított foggal drukkoltam nekik a Chelsea elleni BL elődöntőn, már-már a szentekhez fohászkodtam a reménytelenségbe fordulni látszó vég láttán, és páviánüvöltésben törtem ki, amikor a 94. percben Iniesta csodagóljával mégis továbbjutottak.
Pedig nem érdemelték meg.
Én mégsem csak szurkolóként örvendeztem a sikernek, pontosabban a szerencsének, hanem még valami ideológiát is gyártottam az önigazoláshoz. Mert a két meccsen kétségkívül a Chelsea nyújtotta a meggyőzőbb teljesítményt, de ez mégis csak azon alapult, hogy precízen fojtották el már csírájában az összes művészi improvizációra épülő Barca-kezdeményezést, és jól legyilkolták a futballt.
De mivel ez vezetett volna célra, hát meg is lett volna a jutalma. Ha nincs az a drámai utolsó perc. Amit szerintem sokan deus ex machinának éreztünk, mert igenis jussanak tovább a művészek, még akkor is, ha ebből a fene nagy káprázatból szinte semmit sem mutattak (viszont hihetetlen tartásuk volt, hiszen emberhátrányból hozták a döntetlent.)
Vagyis hát egy elvont igazság magasából vagyunk hajlandók eltekinteni a konkrét meccs képétől. És a gondviselés bölcs ítéleteként ünnepelni annak végső kimenetelét. Mert hogy a játék eredendő lényegét és értelmét mégis csak a Barcelona testesíti meg. Csak nem itt és nem most, és nem ezen a pályán. Hát…
Tartok tőle: a futball Istenei – akik nyilván Puskás, Pelé, Maradona meg Cruyff (ex-Barcelona!) feliratú mezben feszítenek az Olümposzon – összevont szemöldökkel fogják figyelni a döntőt, pláne, hogy egy másik angol csapat lesz az ellenfél.
Muszáj lesz a Barcának szemkápráztatóan focizni. Különben…
