Egy lépést sem kell tennie, ha a 168 Óra legújabb számát kézbe szeretné venni! Banki átutalással, sőt, már bankkártyával azonnal előfizetheti, és máris postázzuk Önnek!

Baranyi Ferenc: Húsvéthétfő

2020. április 21. 19:00 - szerző: Baranyi Ferenc

Monoron laktunk az ötvenes években. Egy nap felkereste apámat Szentjóbi-Szabó tiszteletes úr, azzal a kéréssel, hogy vállaljak kántorságot a telepi református kistemplomban. Azért tárgyalt apámmal, mert én akkor tizenhat esztendős voltam mindössze, tehát kiskorú. Második osztályos tanuló a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban, ahová naponta vonatoztam Monorról.

A paktum megszületett, megállapodtak, hogy tíz forint üti a markomat minden vasárnap délelőtt, ha rendesen helyt állok – pontosabban: helyt ülök – a harmóniumnál. Mert orgona a kápolnányi templomocskában nem volt.

Feltehetően hiba nélkül ültem helyt a harmóniumnál, mert egy év se telt el és  dr.Fónyad Dezső, a monori református nagytemplom messze földön híres lelkipásztora átcsábított az ő sokkalta népesebb gyülekezetéhez, a központba. Kétféle méz volt a madzagon: egyrészt megduplázta a béremet, tehát nem tíz, hanem húsz forint ütötte a markomat vasárnaponként. Másrészt pedig ott orgonánál ülhettem helyt, nem pedig holmi harmóniumnál. Jóllehet csóró kisdiák voltam, tehát a piszkos anyagi szempontok sem voltak mellékesek, mégis a mézesmadzag utóbbi kínálata miatt volt, hogy percnyi habozás nélkül átigazoltam Dezső bácsihoz. Akkor még ugyanis muzsikusként képzeltem el a jövőmet, karmester akartam lenni, sőt operakomponista – és mámorító lehetőség volt, hogy ott orgonát szólaltathatok meg. Az orgonából kihozható szinte a teljes nagyzenekari hangzás. Én, mint leendő dirigens, nem is tudtam aztán betelni a hangszerek királyával. Még hétköznapokon is bekéredzkedtem a templomba, azzal, hogy gyakorolni szeretnék vasárnapra, pedig egész egyszerűen csak élvezkedni akartam. Persze, ilyenkor rá kellett vennem a harangozót, Ondó Pista bácsit (nem tréfálok, valóban ez volt a neve),  hogy fújtasson nekem, mert akkor még nem árammal működött az orgona.

            Az istentiszteleteken, sőt az esketéseken is ő fújtatott. Ősszel – vagy ahogy a nóta mondja: szüret után – sokan kötöttek házasságot, olyankor nagyon jól kerestem, mert a vőfélyektől jattot is kaptam. Egy ilyen esketésen történt: épp befejeztem a Lohengrin nászindulóját, Pista bácsi a fújtatótól előre jött, letelepedett a kórus első sorába, hogy ne csupán fül-, de szemtanúja is legyen az esketési szertartásnak. Nem is lett volna semmi baj, ha két gyerek nem csúszkálgat a leghátsó padon, halk viháncolással. Dezső bácsit, a papot, ez nem zavarta, Pista bácsit, a harangozót viszont igen. Különben is: Krisztus véréből gyűjtött erőt mindig a fújtatáshoz s az ittas ember általában háklisabb a józannál.

            Miközben Dezső bácsi csöndes szóval boronálta össze a vőlegényt és a menyasszonyt, Pista bácsi áthajolt a kórus korlátján, majd stentori hangon ráförmedt a renitenskedő kölykökre:

‒   Elmentek onnan az anyátok valagába! Ne zavarjátok a tiszteletes  urat!

             Dezső bácsi leállt az esketéssel, megvárta, amíg a konkurens szónok befejezi a maga                 mondandóját, aztán fáradtan folytatta, amit abbahagyott.

            Így teltek az évek, ilyen vidám áhítatban. Egy idő után aztán én kezdtem renitenskednil. No, nem a leghátsó padban, hanem fenn a kóruson. Kezdődött azzal, hogy Bach-fugák helyett egyre világibb zenéket játszottam kimenetelre: Fibich Poem című opusát vagy éppen Cavaradossi áriáját a Toscából. Ezt viszonylag jól tűrte Dezső bácsi. Ám amikor a Porgy és Bess Bendzsó-dalával bocsátottam haza a híveket a rozmaringos tálban gőzölgő, aranyló húsleveshez, már ő is összevonta a szemöldökét. De még nem szólt.

            A bomba az egyik húsvét hétfőjén robban. Napközben – a népi hagyományoknak hódolva – locsoltam a monori lányokat: Büki Böbét (későbbi feleségemet), Burján Magdit, Méhes Mártát, Magócsi Marit és Editkét, Kieswetter Évát, Varga Pannit, Kerekes Györgyit. Mindenütt mással kínáltak: itt pálinkával, ott likőrrel, amott meg strázsahegyi borral. Estére olyan boldog állapotba kerültem, hogy csak nagy nehezen találtam fel az orgonához. (Sátoros ünnepeken ugyanis este is volt istentisztelet.)

            Dezső bácsi kezdte:

            ‒   Énekeljük el a huszonötödik zsoltárt.

            Én gondolkodás nélkül belecsaptam a negyvenkettedikbe. Nem tűnt fel, hogy már az ének közepénél tartok és az égvilágon senki sem csatlakozik a szólómhoz.

            Debreceni Pista bácsi, a helyi asztalos – egyben a legfőbb presbiter – feldübörgött hozzám a fagrádicson és bömbölve súgta a fülembe:

            ‒  Rektor Úr! Nem ezt mondta a tiszteletes úr, hanem a huszonötöset!

            Üvölteni kezdtem:

            ‒  Nem érdekel! Ez is van olyan szép ének, mint a másik! Különben is: nekem ez jobban tetszik!

            Hallotta ezt a nyáj, odalent. Világossá vált, hogy tántoríthatatlan – noha akkor éppen igencsak tántorgó – emberrel van dolga. Halk beletörődéssel mind többen kezdtek csatlakozni hozzám, és amikor Szenczi Molnár Albert ama soraihoz érkeztünk, hogy „Tehozzád, én Istenem, / szomjúhozik én lelkem”, már az egész gyülekezet a negyvenkettediket fújta.

            Nekem – alapos spéttel – akkor hatolt el a tudatomig, hogy voltaképpen  mit is mondott Debreceni Pista bácsi. És akkor váltottam vissza a huszonötödik zsoltárra („Szívemet  hozzád emelem…”) amikor már a  másiktól volt hangos az egész monori székesegyház.

No lett nagy hangzavar.

Dezső bácsi másnap csak ennyit mondott:

‒   Látom, fiam, nagyon lefoglalnak a tanulmányaid, nem kell ezt a szolgálatot ellátnod a továbbiak során.

Szelíden kirúgott. Igaza volt: egy kántor legyen jótorkú, a szó mindkét értelmében akár, de ennyire azért talán mégse…

Akkor térültem el végérvényesen a literatúra felé.

Azt majd az idő mérlegelheti, hogy  a zeneművészet vesztett-é el egy istenáldotta tehetséget avagy az irodalom nyert egyet? Mérlegelni persze meddő dolog, hiszen a kérdés első felére már sohasem lesz válasz. Lehet, hogy közepes – netán gyenge – karmester vált volna belőlem, lehet, hogy kiváló. Ki tudja? Ami a kérdés második felét illeti, több mint félszáz könyvemmel talán megadtam rá a választ.

S hogy kielégítő-e? Ezt valóban csak az idő döntheti el.