Almási Miklós: E-szorongás

Van itt egy új, mai jelenségcsoport, amely

más, mint a klasszikus, freudi nyavalya. Ez az esetlegességtől való szorongás, ami digitális változatában tüskeként áll beléd. A kontingencia.

Mi ez? Általánosabban a kontingencia esetlegesség. Olyasmi, ami előfordulhat, de akár el is maradhat. Így is lehet meg úgy is lehet. És nem láthatod előre, hogy miért, hogyan, mikor. Ez benne a bosszantó, idegesítő vagy szorongást keltő. A kontingencia nem azonos a véletlennel. Egy koccanás, az véletlen. Az orosz rulett, az kontingens: a hatlövetű forgópisztolyba egyetlen golyót töltenek, és megpörgetik a tárat. Esetleges, hogy elsütéskor csütörtök lesz az eredmény, vagy halálos durranás.

Fotó: Thinkstock

Az életben az esetleges lehetőségek kétarcúsága nyomaszt. Jól megy a felvételi interjú, tuti, hogy sikerül, aztán valaki a bizottságból feltesz egy ravasz kérdést, blokkol az agy, és itt a bukta. Mert „így is lehet”. Eddigi pél­­dáim a jövőre vonatkoztak. Ha mindez a jelenben csap le rád, az minősített eset. Garázsba befelé menet még jó a bérletem, kifelé már nem enged. Közben történt valami. A rendszámfelismerő az előbb még működött, aztán nem működött. Elő kellett kaparnom a bérletet, közben hátramenet, bocsánat a mögöttem jövőktől, helyet kérek, hogy félreállhassak, zseb mélyén a brifkó, benne a kártya, turkálok, kihalászom. Végre megvan, indulás, kienged. Beleizzadtam. Így fest, amikor jelen időben lesz valami más, mint amilyen pár perccel korábban, nagyjából szintén a jelen időben volt. Persze az ilyesmi nem gyakori, de a szorongás örökre benned marad.

Most viszont arról, amit digitális korunk hozott ránk ebben az ügyben.

Hihetetlenül felgyorsultak a gazdasági, digitális, politikai változások, és e térben minden, mindig lehet másképp is. Most ugyan „így” vannak a dolgok, de hipp-hopp jön valami más, és minden másképp van. Máris szorongok, hogy lemaradok, hogy nem értem az újat, hogy mire megtanulom, máris másképp működnek a dolgok. Gyorsan változnak az operációs rendszerek, pedig még az előzőt sem sajátítottam el teljesen. Okostelefonomban újabb és újabb frissítésekre kell figyelnem, pedig a tizedüket sem használom. Már az egyszerű online vásárláshoz is jelszavakat kérnek. Röviden: a felgyorsult változásokkal nehezen boldogul a ma embere, ezért kerül valamilyen félelmi spirálba. Titokban mindentől szorong.

A digitális kütyük tévedhetetlenek, gyorsak és mindent elérnek. Csakhogy az újabb vírusinvázió révén erre a térre is ráült a lappangó szorongás. Igaz, hogy per pillanat minden rendben, ám bármikor jöhet egy vírus, és blokkolhatja a legfontosabb tevékenységeidet. Mégpedig a holtbiztos digitális eszközből eredően.

Ez a kétarcúság – a teljes bizonyosság és a fenyegetettség egyszerre – megtörte a digitális világba vetett bizalmat. A digi tér a titkolt szorongás terrénuma lett.

Jön az új vírushárító, ami jó védelemnek tűnik, de bármikor lehet újabb bukás forrása is. Ez a „bármikor” készenlétbe helyezi az embert, soha nem tudhatja, mi történik, mivel fog találkozni, amikor kinyitja a gépét.

Az elmúlt öt évben a digitális óriáscégek ugrottak meg, míg korábban az Exxon Mobil, a GE, a GM vezette a tőzsdei kapitalizáció listáját, ma már a Google, a Facebook, az Amazon jár a csúcson. Ez a jövedelemeloszlás szélsőségeit is lendületbe hozta. A digitális cégek tőkéjének megtérülési rátája jóval meghaladta a hagyományos óriásvállalatokét. Ez együtt járt a legfelső tized hihetetlenül gyors gazdagodásával és a közép-, valamint az alsó harmad stagnálásával vagy éppen elszegényedésével. Ma már nemcsak a pénzügyi szektor szakad le a társadalom egészéről, hanem a digitalizáció, a robotika és a mesterséges intelligencia gazdaságba való beépülése is elképesztő mértékben hozzájárult a legfelső réteg gazdagodásának felgyorsulásához. A digitális kor szélesebbre tárta az egyenlőtlenség ollóját.

Mások mellett a digitalizálás-robotizálás a leginkább a középosztályt fenyegeti, az egyenlőtlenség széttartó tendenciája e réteg számára időzített bomba.

Itt tenyészik leginkább a bizonytalanság miatti szorongás. Ez az eredendően széles társadalmi réteg érzi a kettős örvényt: ők szenvedték meg eddig is leginkább a lelassulást s ők az egyenlőtlen jövedelemeloszlást is. Itt alakul a kollektív szorongás radikálisan új szociológiai jelensége.

A felső egy százalékot nem érdekli ez az egész, legfeljebb kicsit lassabban jön a következő milliárdjuk, az alsó tizedben élők pedig fel sem fogják a veszélyt, hiszen már régen, a kilencvenes évek óta nyomorban élnek. A középosztály viszont nem győzi elfojtani szorongásait.

Ez a kollektív szorongás a mai amerikai irodalom fő témája. Gondolok például Philip Roth Szégyenfolt című regényére vagy Michael Chabon szatirikus átkötésekkel dolgozó művére, a Telegraph Avenue címűre, és persze Jonathan Franzen Javítások című írására. Mindegyiknek vagy főtémája vagy rejtett melléksztorija a középosztály lecsúszástól való rettegése. Mert ráéreztek, hogy a jelenség szociológiai hatása nemzeti katasztrófához vezet. Amerika „gerincét” legalábbis a háború utáni évektől az erős középosztály alkotta, s ha ez megroppan, vége a dicsőséges menetelésnek.

Mindez persze a hétköznapokban nem társalgási téma. Még a közeli szomszédok sem beszélnek róla, jóllehet mindnyájan ugyanabban a cipőben járnak. Legfeljebb családon belül, a szülők között, titokban esik róla szó. „Johnny megy egyetemre, de Debby valami másba kezd” – ez a maximum, amit el lehet mondani. Ezt is csak azért, mert a szomszédból is látszik. Csak fű alatt terjed, hogy „szüleink idejében jobb volt, a gyerekek mentek főiskolára, egyetemre, rosszabbul élünk, mint apáink”. Az elővárosi amerikai viselkedésben továbbra is a „jaj, de nagyon boldog vagyok” a társalgások alaphangja. Innen nem illik kilépni. A panasz, a sikertelenség „bűn”, amit takargatni kell. És az, hogy nem mondhatom el, erősíti a szorongást. Amikor apukát a komputerizáció vagy a robotizáció új hulláma következtében kirúgták, legfeljebb néhány szomszéd tekintete villant össze. Egy pillanatra felszínre került a szorongás közössége. A szorongás ugyanis kollektív. A félelem azonban kinek-kinek a maga titka.

Egyébként úgy tűnik, hogy a húsz év körüliek semmitől sem majréznak. Csak hatvan felé szorong mindentől az ember.

A digitális világ nem adja olcsón magát.