A jelen történésze – Szűcs Jenő 90

2018. október 31., 14:52

Szerző:

Köszöntő 

 

Azért jöttünk el ide most, váratlanul, ám annál reménykeltőbben sokan, hogy Szűcs Jenőre emlékezzünk, a történészre, a gondolkodóra. Arra az emberre, aki az életét tette rá, hogy föltárja a magyar társadalom torz szerkezetének okait. Aki az életét tette rá, hogy rámutasson a történetinek mondott érvek történetietlenségére, annak beláttatására, ahogy Lakner Zoltán írja a 168 Órában megjelent méltó elemzésében, hogy a modern nemzet fogalmának visszavetítése több évszázaddal korábbi eseményekre megalapozatlan és téves következtetésekhez vezet. Mert „a dicsőnek lefestett nemzeti múlt szélesíti a szakadékot a jelen realitásai és vágyai között, elvezet a nemzethalál miatti szorongás és az irreális nacionalista igények közötti jól ismert hullámzáshoz".

És e ponton máris a jelenhez kapcsolódhatunk: épp Szűcs Jenő fogalmazta meg az akkoriban lassan általánossá duzzadó óvatos optimizmus állapotában annyira váratlanul és annyira lehangolóan, már 1988-ban, közvetlenül a rendszerváltás előtt, Bibóra hivatkozva, hogy „nem hiszek a történelemben százszázalékos szükségszerűségekben, hanem hiszek bizonyos nagy vonalakon belül több-kevesebb lehetőségben, melyet lehet elpuskázni és lehet szerencsés vágányokra irányítani”. Szűcs az Új Márciusi Front 1988. novemberi összejövetelén „az elpuskázódás” lehetőségét vázolta. Azt, hogy 1. a hatalom pólusán lévők közül csak kevesen hisznek a demokráciában, és „a szabadság objektív technikája alighanem rosszabbat is csinálna azzal a hatalmi monopóliummal, aminél fontosabb a benne részesülők számára nincs”. Azt, hogy 2. hiányzik a civil társadalomnak az az attitűdje, ami a lényege is: „bizonyos dolgokban megegyeznek” a különböző nézetek képviselői. Ha ez nincs, az „billenőpontja a demokráciának, a demokrácia lehetőségeinek”. Azt, hogy 3. Gorbacsov reformkísérletét újabb tekintélyelvű fordulat követi.

 

Igaza lett. Nyugtalanító kérdés, hogy lehetett volna-e másképp, irányíthattuk volna-e sorsunk szerencsésebb vágányokra, rajtunk múlott-e, hogy úgy történt, ahogy, miként az is, hogy megtettünk-e mindent azért, hogy ne puskázzuk el. Ez az önreflexió, ami állandó igényként jelentkezik Szűcs történeti munkáiban, mintha manapság vészesen hiányozna, s talán épp az önreflexió hiányából adódó gomolygó köd mutat rá arra is, hogy addig kiútra sem lehet lelni, amíg e tisztázó leltáron túl nem vagyunk. Valamiféle nemzeti önvizsgálatra volna tehát szükség most is, s ennek az attitűdnek a megjelenítői közé Szűcs Bibót, az ő elődeiként pedig Széchenyit, Eötvöst, Adyt, Jászit, Babitsot, valamint Szekfűt sorolta. Ismét Lakner Zoltánt idézve: a második világháborút követően Bibó által kezdett nemzeti önvizsgálat berekesztését Szűcs a moszkovita kommunistákhoz kötötte, akik csakis a jók és a rosszak, a haladók és reakciósok aktuális politikai érdekektől függő megkülönböztetésével foglalkoztak, „közbül nemigen volt semmi”.

Kérdezhetnénk, mutatkozik-e igény nemzeti önvizsgálatra, továbbá azt is, hogy van-e valami, s ha igen, akkor mi van most közbül?

Nemzeti önvizsgálathoz most zivatarosak az idők, a „kiemelésekkel operáló szelektív történelemlátás” idejét éljük, a Magyarságkutató Intézet időszakát, a Kurultaj időszakát, a zűrzavaros gondolatoknak a haza magaslatába emelt időszakát, azt a kort, amikor a minőségi oktatás és a tudomány inkább akadálya mintsem alakítója a kulturális, történelmi és politikai keretek formálásának, azoknak a kereteknek, amelyekben – és ez már nem csak kontúrosan látszik, hanem nagyon is jelen valóan – a Szűcs Jenő által már 1956-ban, a Petőfi Körben meghirdetett forráskritika csak afféle avítt huncutság. Márpedig – idézzük újra csak őt – "a kiemelésekkel operáló szelektív történelemlátás nem tanított meg gondolkodni.”

Ám talán most még van valami közbül. Valaminek kell még lennie közbül, mert máskülönben mi indokolná, hogy ennyire váratlanul, ám annál reménykeltőbben sokan legyünk most itt együtt? Mi indokolná, hogy egy kicsiny baloldali-liberális újság felkérését elfogadva a kor legjelesebb történészei és kiváló gondolkodói gyűljenek itt és most össze, ebben a cseppet sem édes szellemi kuszaságban, hogy Szűcs Jenő szellemiségét megidézve múltról és jelenről beszéljünk? Ami közbül van, az a szavaink, mondataink, tetteink iránti elkötelezettség, a hivatásunk védelmének vágya; ha úgy tetszik, a forráskritika maga. Mindazt óvni kell, ami a hivatásunkat hivatássá teszi, legyünk bár történészek, újságírók, vagy – ahogy azt a szakmájuk tisztességéért legutóbb kiállók szép példáján át láthattuk a hajléktalanokkal kapcsolatos vérlázító eljárás kapcsán – ügyvédek. Mert megvannak a források, és bár torzulhattak, ahogy törvényszerűen torzulniuk kell az emlékezet által, de még nem oly távoliak, hogy csak szóbeszéd útján terjedhessenek, megvannak a dokumentumaink, ismerjük és fölismerjük a valódi műveket, a valódi gondolkodói nagyságot, amilyen Szűcs Jenőé is volt, és bár folyamatos támadás alatt, de megvannak a hivatásunk alapjai, amelyeket oly kétségbeesve és gyakorta reménytelennek tűnő küzdelemben óvunk – de van még mit óvnunk.

Ez van közbül. És amíg ez van közbül, talán jut remény is arra, hogy egyszer újra ott állhassunk a szerencsésebb vágányok iránya és az elpuskázódás lehetősége közt. Talán még ne temessük se a liberalizmust, se konzervatizmust, se történetírást, se újságírást, se irodalmat, se jogot, se magunkat, még ne; talán még van mit újraépíteni.

Hálásan köszönöm Gyurgyák Jánosnak, Romsics Ignácnak és Zsoldos Attilának, hogy első szóra, gondolkodás nélkül elfogadták a felkérésünket, hogy Szűcs Jenő munkásságának néhány jelentős területéről, Magyarország helyéről Európában, a Molnár Erik-féle nemzetvitában kifejtett álláspontjáról, valamint a középkorról vallott gondolatairól előadást tartsanak. Köszönöm Szikra Dorottyának, Kovács Mónikának, Csizmadia Ervinnek és Stefano Bottoninak, hogy Lakner Zoltán segítségével végiggondolják, hol puskáztuk el, és van-e kiút. Külön köszönöm Szűcs Jenőnének, hogy bár fizikai állapota nem teszi lehetővé, hogy most köztünk legyen, de támogatásáról biztosította ezt az eseményt, és végül hadd hajtsam meg a fejem mindenki előtt, aki most megtisztel bennünket, mert visszaadták annak reményét, hogy igenis van közbül valami.

 

Elhangzott 2018. október 31-én A jelen történésze – Szűcs Jenő 90 konferencián.

Horoszkóp

A cselédsajtó és a Karmelita udvartartásának agyhalott influenszerei Pankotai Lilivel szemben fel merték venni a kesztyűt. De micsoda bátorság kellett ehhez az elvtársaknak. 

Az elhibázott brüsszeli szankciók, azon belül is elsősorban az energiaszektort érintő korlátozások miatt alakult ki válság az EU-ban és így Magyarországon is – ez a kormányzati kommunikáció alfája és ómegája. A valóság ezt másként gondolja.