Katyerina

Apámnak a zenén kívül nem volt más szenvedélye, mint a képes újságok gyűjtése. Nem is maradt utána más néhány köteg Pesti Napló, Híd és Képes Vasárnap szép rendbe rakott, lefűzött évfolyamánál. Ezeket aztán én mindaddig böngészgettem, amíg személyes ismerősömmé nem vált Matuska, Al Capone, Lindbergh és a bomlott agyú francia aviatikus, aki az Eiffel-torony tetejéről próbálgatta vászonszárnyaival, hogy tud-e már az ember repülni.

Igor levelei

Jött az ostrom a legkülönfélébb ínségeivel, fagyoskodásaival, de apám régi képeslapjaiból egyet sem tüzeltünk el. Többet kezdtem viszont egy bizonyos számot forgatni. Furcsa, csúcsos sapkát viselő katonát ábrázolt a címlapján, körülötte derűs szibériai legények néztek rám a barna színnyomású papírról. A lavocsnei határállomás ünnepségéről szólt a krónika, ahol a Világosnál zsákmányolt honvédzászlókat adták vissza az oroszok. Engem nem az esemény lényege érdekelt – meg se értettem jószerivel –, inkább az arcokat vizsgálgattam, főleg azét a csúcsos sapkásét. Vonásai végül is annyira emlékezetembe vésődtek, hogy rögeszmém lett: látom én még a valóságban is, ő lesz talán majd az első, aki benyit hozzánk annyi kínkeserves ostroméjszaka után. Merthogy odalent a pincében leginkább üldözöttek várták a szabadulást.

Az addigi fegyverropogás mintha hirtelen alábbhagyott volna, hogy aztán máshonnan peregjen fel. Matild asszony, a patikusné felkapaszkodott a pinceablakba, majd hirtelen visszafordult. „Egyszerűen átfutottak rajtunk – mondta. – Úgy látszik, nem vagyunk fontosak nekik. Egy tank mindössze, és néhány kucsmás fickó...” Rákérdeztem, hogy egy olyan magas, csúcsos sapkásat nem látott-e köztük, mire pulykavörösen rám ripakodott, hogy nekem tán „ösmerőseim” is vannak köztük.

Napokon át vártam az „ösmerőseimet”, de nem jöttek, akadhatott fontosabb célpont az Aréna úti bérház pincéjénél. Aztán egy este – épp lefekvéshez készülődtünk már fenn, a lakásban – valaki zörgetett. Vilcsek Hugó volt a negyedikről, aki épp csak légós sisakját cserélte le egy kötött sapkára, hogy tekintélyét megpróbálja átmenteni az új időkbe. Körülményes magyarázkodásba kezdett, valakit betessékelve az ajtón. Így tudtuk meg, hogy szomszédunkban, a klinkertéglás gimnáziumban szovjet hadikórház rendezkedett be, annak személyzetét próbálják a környék épen maradt házaiba bekvártélyozni.

Amikor a jövevény kikászálódott fehér, hasítottbőr bekecséből, a gyertyafény szinte beragyogta a szobát. Tőle, aki nem napbarnított, szibériai óriás volt, csupán egy sápadt, törékeny nő. Igaz, a zubbonyzseb feletti két sor kitüntetésszalag tanúskodott fél európás hadi útjáról. Vékony ezüst vállpántjára T alakot rajzolt a négy kapitányi csillag, de később ritkán láttuk egyenruhában. Fehér köpenyére kanyarította rá alighanem pokrócból készített felleghajtó körgallérját, fekete haját svájcisapka fedte.

Korán ment, későn járt haza. Olykor meglestem, amint apró csizmái végigkopognak az Abonyi utcán. Tudtam már, esténként jön a szanitéctrén a súlyos esetekkel. Ilyenkor gyermekesen féltettem, küldik-e érte Petyát, „futáradjutánsát”, vagy végigaludhatja az éjszakát.

Az önjelölt házbizalmi hetente többször is benézett hozzánk, színleg azért, hogy védence fölött gyámkodjon, valójában valami konzervajándék reményében. Tolmácsra nem volt szükség. Katyerina (valójában Jekatyerinának hívták, de azt az első szótagot, ki tudja, miért, mindig lenyelte) kitűnően beszélt németül és franciául is. Így tudtuk meg, hogy egy nagy hírű orvosfamília hivatástudata reinkarnálódott benne. Nagyapja Pétervár neves sebészprofesszora volt, apja ezredorvos valahol a Távol-Keleten, és tudtuk azt is, hogy egy bizonyos Igor leveleit várja mindennap, ám egyre kevesebb eséllyel.

A teljes írás a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvasható.