Hegyhódítók

A világ leggyakrabban fényképezett hegye a felhőkbe ívelő, négy és fél ezer méteres sziklapiramis az Alpokban, a svájci–olasz határon. Százötven éve, hogy meghódították a Matterhornt – ama hét hegymászó közül ezt csak hárman élték túl. Bár eddig vagy ötszázan vesztették ott az életüket, napjainkban is tolonganak az emberek, hogy feljussanak a legendás csúcsra.

2015. november 16., 16:01

Máig emlékszem a gyermekkori rémületre, amikor elolvastam a turistalapban apám beszámolóját az ő hajdani Matterhorn-kalandjáról. Megdöbbenésükről, amikor úton felfelé női fejet találtak egy jégmező alján – az előttük járó zuhant le onnan fentről, ahová ők éppen tartottak. Pedig a húszas években már viszonylag biztos felszereléssel indultak a bátrak az Alpokba.

S addig? A 19. század közepén Edward Whympert, a huszonéves, szegény londoni fickót azért küldte egy könyvkiadó Svájcba, mert ügyesen rajzolt, s a brit felső osztály, amely az alpinizmust divatba hozta, vevő volt a képekre. Whympert azután elbűvölték a négyezresek: Svájc 47 ekkora csúcsából többet is megmászott, de különösen a legnehezebb, a Matterhorn izgatta. A hegyekben járatos helyiek szerint a rendkívül meredek, örök hóval, jéggel borított csúcs adottságai miatt nem volt megmászható – s egyébként is, gonosz szellemek védték... A megszállott brit fiatalember mégis többször megpróbálta. Egyszer 60 métert zuhant, de megúszta, és nem adta fel. Azután tapasztalt olasz vezető, Jean-Antoine Carrel kíséretével tervezte a Matterhorn meghódítását, de 1865 júliusában hírét vette, hogy az olasz másokkal készül az álmok hegyére. Whymper Zermattban gyorsan társakat toborzott, hogy megelőzze vetélytársát. Kényszerűségből eklektikus gárda állt össze: három további brit – egy tapasztalt alpinista lelkipásztor s két, a hegymászásban gyakorlatlan, de módos fiatal úriember –, valamint három hegyi vezető. Az utóbbiaknak köszönhető, hogy a gárda másfél napos erőfeszítéssel július 14-én feljutott a csúcsra. Whymper az utolsó szakaszon a biztosítókötelet is leoldva, egyedül rohant tovább, hogy ő legyen az első. Boldogság, dicsőség mind a hét embernek.

Ám csak néhány órára – azután jött a tragédia. Aki próbálta, tudja, hogy a leereszkedés általában nehezebb, mint a mászás felfelé. A tapasztalatlan brit fiúkkal volt a gond, az egyiken még szöges cipő sem volt. A visszaúton megcsúszott, és rábukott az előtte ereszkedőre. Mindketten kirepültek a meredek sziklafalról, a kötéllel magukkal rántva a mélybe két társukat. A vezetők tartották a végén a kötelet – amíg az el nem szakadt. Három brit és egy vezető zuhant a halálba, a drámát Gustave Doré képe örökítette meg. Whymper és két zermatti hegyivezető, apa és fia, a másik kötélnek köszönhetően maradtak életben – és sokáig mozdulni nem tudtak a döbbenettől. Három halottat megtaláltak, ám Lord Douglas tetemét soha.

Volt azután hatósági vizsgálat, hiszen sötét vádak merültek fel. Hogy netán az egyik zermatti vágta át a kötelet, mentendő hármukat – vagy tán éppen Whymper. Elmarasztalás nem volt, de a rangidős hegyivezetőt, Taugwaldert, aki fiával és Whymperrel túlélte, többé senki nem akarta felfogadni; magányosan, elkeseredetten halt meg. A dinamikus brit pedig könyveket írt és hódította a hegyeket, köztük elsőként az ecuadori hatezres Chimborazót (történetesen az egykori vetélytárs, Carrel társaságában), majd az amerikai Sziklás-hegység csúcsait. A britet, aki remek rajzokat is készített hegyekről és hegymászókról, a tisztázatlan tragédia után ugyancsak kerülték, ő is magányosan halt meg Chamonix-ban. Carrel viszont 1890-ben a Matterhornon végezte: miután két társát ítéletidőben kimentette a hóviharból, erőfeszítéseibe odalenn, a hegy lábánál belehalt. Epikus történetéről több film is készült.

Ha történetünk szereplői ma járnák a nevezetes bércet és környékét, aligha hinnének a szemüknek. Zermatt, a hajdani falucska luxusszállókkal teletűzdelt divatos üdülőhely lett, találkozóhelye gazdag amerikaiaknak, araboknak, hozzá most újgazdag, így még gyanús oroszoknak. Érkeznek persze alpinisták ma is, de főleg olyanok, akik csak annak vélik magukat. A büszke orom meghódítása 150 év múltán annyival lett könnyebb, hogy az utolsó meredek szakaszon beépített kapaszkodók várják a mászót. Ám szinte állandó felhőben, ázva, fagyva, csúszva, keményen küzdve a sziklákkal kell odáig eljutni. S ezzel napjainkban a szó szoros értelmében tömegek próbálkoznak. A tavasztól őszig tartó idényben vagy háromezren, s vannak napok, amikor százak rugaszkodnak neki, nagy többségük a nyolc választható útvonal viszonylag legkönnyebb szakaszán. Minden tizedik közülük kifizetett 1100 eurót a vezetőnek, majd további százasokat hagytak egy éjszakra a közös szállásért a 3000 méter feletti menedékházban, ahonnan a csúcsra indulnak.

Éppen anyagi okokból viszont a tömegnek csak töredéke fogad vezetőt, a többiek maguk próbálkoznak. Kétharmaduk aztán feladja, amikor rájön, miről van szó – hogy felszerelése ehhez nem megfelelő, s annál jobban csak a szükséges erőnlét hiányzik. Van, aki megretten, amikor a nyüzsgő hegymászók nyomán kőlavinák indulnak, amelyek ellen nincs védekezés – s van, aki ott jön rá, hogy szédül és soha nem merne majd lemenni onnan, ahová készült: évente vagy nyolcvanszor csak helikopteren jutnak le a bajba kerültek.

A mágikus hegy Whymperék tragédiája óta vagy ötszáz halálos áldozatot követelt, napjainkban is évi nyolc-tíz életet. Nagy többségük lezuhant, van, akivel a lezúduló kő végzett s van, aki a gyorsan változó időjárás csapdájába került és megfagyott. Lord Douglashoz hasonlóan huszonegyet közülük máig nem találtak meg.

Jóllehet ez aligha a legjobb reklám, de Zermatt Alpesi Múzeumában üveg alatt látható az a bizonyos szakadt kötél, amely a Matterhorn meghódítói közül négynek a halált hozta. De olvashatunk vidámabbat is: azt, hogy a buzgó Whymper rohamával ma már nem érvényesülne, hiszen a spanyol Kilian Jorner 2013-ban kevesebb mint három óra alatt ért fel a csúcsra és vissza... Tavaly Richard Branson, a Virgin Airlines és egyebek tulajdonosa jótékonysági versenyt rendezett: a részvevőknek kerékpáron, kenun és gyalog kellett eljutniuk Londonból az Alpokba – majd fel a Matterhornra. Branson fia, Sam, két vezető segítségével fel is ért, de ott összecsuklott, helikopteren kellett lehozni.

Ha megvalósul egy olasz gróf hagymázas ötlete, sokkal egyszerűbb lett volna minden. Dino Totino 1950-ben drótkötélpályát épített volna az olasz oldalról, fel a csúcsra. A svájciak kilencvenezer aláírással tiltakoztak az olasz kormánynál, amely egyetértett, és védetté nyilvánította a hegyet. Az egyébként rengeteg pénzt hozott már mindkét országnak, hiszen óriási idegenforgalmat vonz. Nem is szólva a reklámról: aki nem emlékezne, hogyan néz ki, vegyen egy Toblerone csokit, ott van a képe rajta. Igaz, pár éve éppen Svájc szépségkirálynője, Linda Faeh nem tudta a válogatón megmondani, melyik hazájának legismertebb hegye. Becsületére legyen mondva, ezek után „jóvátételként” barátnőjével és két vezetővel ő is felmászott rá – persze tévéstáb kíséretében.