Az anya távolléte károsan befolyásolja a baba fejlődését

René Spitz a lelencházakban élő gyerekek megfigyelése nyomán többek között arra a megállapításra jutott, hogy az anyától való tartós távollét jellegzetes viselkedésformákat vált ki: a megváltoztathatatlanba való beletörődés depresszívvé, lemondóvá teszik a gyermeket, ez pedig az érzelmi fejlődés súlyos zavarához vezethet. Nyilván mindenkiben fölmerül a kérdés: mennyi az az idő, ami már szeparációnak számít?

A laboratóriumi patkányokkal kísérletező kutatók egyik „kedvenc” módszere az újszülött patkányok elkülönítése anyjuktól. Nos, az egyik ilyen rutineljárás során csupán napi három órára választották el anyjától a patkánygyereket, s azt tapasztalták, hogy már ennek lenyomata is megmarad a felnőtt patkány agyában és hormonális szabályozásában. Ez a modell alkalmas arra, hogy az ismételt szeparáció stresszérzékenységet fokozó, alvásszerkezetet módosító és az agy fejlődését károsan érintő hatásait megvizsgáljuk. A nyilvánvaló kérdésre tehát nehezen adható megnyugtató válasz – de kétségtelen, hogy a hosszabb ideig tartó szeparáció súlyosabb következményekkel jár.

Az említettek fényében már csak fölösleges aprólékoskodásnak tűnhet az álmokkal való foglalatoskodás. Valójában azonban nem az. Tudvalévő, hogy az álmok érzelmi színezete összefüggésben áll a napközbeni jólléttel, a gyakori rémálmok pedig önmagukban is erőteljes hatást gyakorolhatnak a közérzetre. Ugyanakkor az álmok, főleg a rémálmok eredete nagyon sokszor a rejtély maga. Az életveszélyes helyzeteket átéltek ismétlődő, poszttraumás rémálmai még csak érthetőek, értelmezhetőek. De mit kezdjünk azokkal, akik gyakran élnek át rémálmokat anélkül, hogy ezek tartalma valamely konkrét élethelyzetre utalna? (Ez a gyakoribb egyébként.) Lehet, hogy ők is elszenvedtek valamit?

A teljes cikket elolvashatja a Mindennapi Pszichológia 2011. 2. számában.