A félelem országa

„Az én jó öreg atyámat látta Viczay papa mint ateistát, mint lángoló hazafit, mint bősz royalistát, mint vakbuzgót, és így tovább. Így sodorták őt a hullámok, hogy fognak engem sodorni?” – kérdezte magától Naplójában Széchenyi 1820 novemberében. Amikor félünk, amikor tegnapi önmagunkat sorsára hagyjuk, amikor arcunk lecsupaszított álarchoz válik hasonlatossá, gondolkozzunk el, mit ír be rólunk fiunk vagy lányunk a naplójába. Te akkor hol voltál vagy nem voltál? Te akkor mit tettél vagy nem tettél? Szóltál vagy hallgattál? Mivé váltál a szemünk láttára? Széchenyit nemcsak az kínozta, hogy országa „pöknyalók és seggcsókolók” országa, hanem ha apját így megforgatták és megfaragták az évek, vajon ő állja-e a fordulatokat.

Magyarországon mindenkinek van oka félni. A félelem nemzete kiválasztotta a félelem vezérét, aki bevezette a félelem rendszerét. A félelem a legerősebb kötő- és elválasztó elem közöttünk. A magyarok mindentől és mindenkitől félnek. Ez a többségből dühöt és erőszakot – haragosak saját félelmeikre –, a kisebbségből rettegést és bosszúvágyat vált ki. A félelem tartja össze a politikai táborokat. A rettegés kovácsol össze utcákat és szomszédokat, vagy rángat kétfelé. Belső vérzés. Mindentől félünk, ami rajtunk kívül él, mozog. Mindenkitől és mindentől, ami vagy aki más, mint mi.

Tegnap társadalmi kiközösítéssel, ma már hatósági fenyegetéssel is megrémíthető bárki. Tegnap kizártak a jó magyarok, a tisztes vállalkozók, a „mieink” közül. Ma egy perc alatt kitesznek az állásodból, megalázva hajtod magad hajnaltól késő estig, hogy megőrizhesd azt, amid van. Ha akarják, rád küldik az adóhivatalt, a rendőrséget és az ügyészséget. Egyetlen telefonnal megsemmisítik hivatalodat, iskoládat, küldik a semmibe városodat, faludat, számolják föl alapítványodat, zárnak ki a pályázatokból. Megtanítják, hol lakik az Úristen! És kapaszkodni, védelmet találni – nincs hol, nincs mibe.

De ez a félelem nem politikai. Mélyebb, zsigeri, kifejezhetetlen rettegés és rettegtetés. A félelem előtti korban – évszázadokkal ezelőttinek tűnik a két évvel ezelőtti világ – az ember nem azt tette, amit tennie „kellett volna”, hanem amit szokás és konvenció szerint „tennie illett”. Csakhogy ma már nem tudjuk, mi a szokás, mi illendő, mi jogos, mindenki azt csinál, amit akar. Vagy inkább amit a sors és a kaotikus rendszer éppen rákényszerített. Semmi jelentősége, hogy mennyit értünk azelőtt, mit tudtunk, tettünk, kivé-mivé formáltuk magunkat – nem vagyunk. Védtelenül állunk. És legjobban magunktól félünk: lehet, hogy valamit elhibáztunk?

Amikor 1985-ben Monorra mentem az ellenzék illegális találkozójára – féltem. Féltem, hogy letartóztatnak. Tartottam az állásom elvesztésétől. Amikor a párás reggelen sétára indultam a kemping körül, láthattam a Ladát, benne a civil rendőrökkel. Összeszorult a gyomrom. De legjobban attól féltem, hogy az egésznek úgy, ahogy van, nincs semmi értelme. Negyvenöten ülünk egy ócska katonai sátorban, okosakat mondunk egymásnak, és valahol egy rendőr százados ásítva kérdi: kit érdekelnek ezek a senkiháziak?! Az okosabb párttitkár pedig kaján mosollyal jegyzi meg: nyolcszázhetvenezer párttagunk van egy tízmilliós országban, mit erőlködtök! Nem volt igaza? Nem állt-e mögöttük erő – a szovjet birodalomé és az ’56 óta jól begyakorolt hazai pártállamé – és látszatra a társadalom támogatása? És mi volt mögöttünk? Senki és semmi. Szavak. Még ha az igazság és a jövő szavai. Háromszázan vagy tízezren tüntetni egy tízmilliós országban? Erre a hatalom az utcára ömleszti százezreit – és te félsz, hogy nevetségessé válsz! Csak türelem. Az idő nem a Rendszernek, neked dolgozik.

Amikor 1987-ben megszüntették az intézetünket a Fordulat és reform miatt, és elvesztettük az állásunkat, nem mertem otthon bevallani. Minden reggel elmentem „munkába”, mintha mi sem történt volna. Jobban féltem a remegő, értetlen, belenyugvó égszínkék és violaszín családi madárkapillantásoktól, mint a Hatalom homályos, szürke, merev tekintetétől. Fogalmam se volt, hogy mi lesz velem, az óvónő feleségemmel és a két gyerekemmel. Hozzá voltam szokva a „biztos” álláshoz, a fizetéshez, hogy tudok fizetni a boltban, fűteni és világítani a lakásomban. Elutaztam úgy egy delegációval Moszkvába, hogy ki voltam rúgva. Ekkor árulták el a feleségemnek a többiek, hogy sok jóra nem számíthat. Volt értelme? Ha tovább tart a rezsim – és ennek akkor nagyobb esélye volt, mint a rendszerváltásnak –, akkor csak a külföldi vagy a belföldi emigráció marad a magunkfajtáknak. Áll-e mellénk valaki? Kapunk-e a sajnálkozó oldalpillantás és a gyámoltalanul széttárt karok helyett egyebet? Könyörögni, kérni, alázatoskodni, hogy fogadjanak be, hogy értsenek meg, egy olyan világban, ahol senkit nem fogadnak be?

Az igazi kockázat nem a miénk, hanem az alul lévőké. A 22 500 forint segélyből, a 47 ezres közmunkából élőké, a szegénysorba alázottaké, a napról napra túlélőké. Ez a Rendszer rajtuk torolja meg, hogy arcátlanul és pökhendien magának, a felső 15-20 százaléknak osztott százmilliárdokat. Tőlük nem fél. Őket megtaposni, anyagilag és erkölcsileg megsemmisíteni, rendőrileg megfegyelmezni, a Rendszer fogaskerekei közé vetni – jézusi, Szent Ferenc-i, szociális állami, keresztény magyar élvezet. Az igazi kockázat azoké a tanítóké, óvónőké, védőnőké, szociális munkásoké, akik föl merik vetni szemüket, ki merik nyitni a szájukat a helyi rendszer és így a brutális nagy Rendszer ellen, a gyerekek, a megalázottak és megszomorítottak érdekében. Az igazi kockázat azoké az északkelet-magyarországi kisvárosi vagy falusi, szenvedéstől barázdált arcú, rosszul borotvált, hiányzó fogú, télen is kínai dzsekikbe és sportcipőkbe kényszerült, munkából jövő férfiaké, korán megöregített és keményre kalapált vagy bölcs szemekkel befelé néző nőké, akik arcukkal elvállalják, hogy eljöjjenek meghallgatni. Én eljövök. Ők maradnak.

A felelősség a miénk. Egy formátlan és tartalmait vesztő korban, nekünk, a szellem embereinek kell a társadalom, a nemzet előtt szellemi és erkölcsi tartalmat adni, formát tartani. Rosszul szerepeltünk a sorsfordulók idején. A félelem rossz tanácsadó.

A félelem bére gyalázatos bér. Több mint ezer oldalt írni, hogy bizonyítsuk ország és világ előtt, a fekete, no, nem fehér, de legalábbis szürke. Hallgatással hozzájárulni ahhoz, hogy fölszámolják mellettünk az alkotmányos rendszert. Csak a hallgatók nyomására összehívni az egyetemi szenátust, és rettegni, ha az tisztességes határozatot hoz. Arról nyavalyogni és szónokolni, hogy miért nem fog össze a Rendszer ellenzéke, miközben mi se fogunk össze senkivel. Nem nyújt kezet egyik szellemi kör a másiknak, nem hangolja össze működését egyik szabadságra és tisztességre vágyó sajtótermék, újságíró a másikkal, nem oldjuk, hanem növeljük egymás félelmeit, hisztériáit, depresszióit küblihírekkel. Nem egymás megbízható pontjai, kiszögellései, lelki támaszai vagyunk, hanem cserbenhagyói, kezek elengedői.

Merjük magunknak beismerni, hogy félünk. Ez a félelem legyőzésének első lépcsője. Olyan Rendszerben élünk, amelynek legeslegfelső vezetője arra büszke, hogy nem fél. Bármikor, bárkivel szemben, bármit megtesz. Mit neki világ, Európa erői, mit neki államcsőd, káosz! Veszélyben élni! Válságban kormányozni! – ez az igazi élmény. Én, egyes szám első személyben, beismerem, hogy félek. De nem a Hatalomtól és a Rendszertől. Jobban félek az ország tönkremenetelétől. Rettegéssel tölt el, hogy New Yorktól Pekingig, Brüsszeltől Londonig azt mérlegelik, mikor megyünk csődbe – ettől csődbe megyünk. És mit érnek akkor címek és rangok, mindenféle összeharácsolt hatalmak és vagyonok! Mit számít egy víz alá bukó országban, hogy jobban féltünk a főnökünktől, a főnökünk főnökétől, mint saját lelkiismeretünktől.

A rendszerváltáskor a szellem emberei mérlegre kerültek. Volt egy pillanat, egy tört ütem, ami után meg lehetett és kellett hallani a jövő moraját. Amikor már a régi rendszerbe kapaszkodva félni és másokat megfélemlíteni nem volt se stílusos, se ízléses. Amikor merészen a rendszer arcába vágni, hogy mindennel egyetértek, csak azzal ott a sarokban nem, már nevetségessé vált. Amikor az álellenzéki hisztéria és prófétálás semmit se ért. Marcin Król írta a nyolcvanas években a Szolidaritás kapcsán: „Tadeusz Mazowiecki megkülönböztette a munkások realizmusát az intellektuelek realizmusától. A munkások realizmusát a kétségbeesés és a büszkeség táplálta; az értelmiségiekét a félelem és a kompromisszum reménye. Az érdekek is különböztek: az értelmiségieknek volt vesztenivalójuk, a munkásoknak nem. Az értelmiség azon töprengett, hogy hol vannak a hatalom engedményeinek határai, a munkások a követeléseiket fogalmazták meg.”

A Rendszer nem normális. Az értelmiséget nem politikai érzéke, nagyobb tudása, fényesebb erkölcse vezeti a normális rendszer felé, hanem az ízlése. „Az ízlése, ez a homályos, jelentéktelen kis ketyegő szerkezet, amelyet egy időre meg kellett volna bénítania, idővel visszavezette volna a normalitáshoz. Talán. Hiszen engem is ez a kis vacak – az ízlés – mentett meg sok mindentől” – írta Nemes Nagy Ágnes 1956 szeptemberében. Írás-, beszéd-, alkotmányos és szakmai kultúránk, ízlésünk, súlyérzetünk figyelmeztet: nem így, másként kell viselkednünk.

A nem normális világban a szellemi elit mindig előbb felfigyel a tört ütemre, mindig elmondja, hogy látta, hallotta, érezte a társadalom, a gazdaság, sőt, a mindennapi élet távolabbi reccsenését. Félve, de nem megijedve, kiáll érte. Nem sajnálja és sajnáltatja magát. Nem bélyegzi meg a nála bátortalanabbat. Nem egymásnak, a Rendszernek vagyunk az ellenfelei. Felkészül. Dialógust folytat a másikkal. Összefog. Segíti a másikat. Példát mutat. Emelt fő. Nyugalom. Tiszta és közérthető beszéd. Megfontolja, hogy mit mond. De legalább annyira fontos, ahogyan mondja. Nem birkázza, ostobázza, fasisztázza saját népét, mert még mindig nem lázad. A média-, kultúr- és ideológiai harcokon nagyobbrészt túl, a társadalmi harcokon innen vagyunk még. A megfélemlített és megalázott haza akkor bukkan föl a mélyből, amikor az ország gazdaságilag alászáll. A leckét föladták.