Hidegháború?

Amilyen nehéz a hidegháború mellett érveket találni, épp olyan könnyű azonosítani azokat a konfliktusmezőket, amelyek Oroszországot és a Nyugat (vagy annak nagyobbik fele) között húzódnak. Csak arra nehéz választ találni, „ki lőtt először”. Mind a mai napig eldöntetlen, vajon valóban tett-e az Egyesült Államok olyan ígéretet Oroszországnak, hogy a NATO nem fog keleti irányban terjeszkedni.

Mint köztudott, az oroszok szerint elhangzott ilyen ígéret, az amerikaiak szerint soha. Írásban mindenesetre nincs nyoma. Ugyancsak köztudott, hogy a Varsói Szerződés egykori kelet-közép-európai tagjai hiánytalanul csatlakoztak az euroatlanti demokratikus közösséghez – noha az oroszok szerint a semlegességet kellett volna választaniuk, mint Ausztriának vagy Finnországnak – sőt a NATO „a Rubicont” is átlépte azzal, hogy a behatolt a hajdani Szovjetunió határai mögé, és magához láncolta a három kis balti államot. Az oroszoknak minderre sem katonai, sem politikai ellenlépésük nem volt. Lenyelték a békát, éspedig abban a reményben, hogy saját politikai-gazdasági-katonai birodalmat építhetnek a hagyományos cári érdekszférában, illetve annak keleti-déli maradékában.

De a NATO feltartóztathatatlan. A legfrissebb fejlemény (amelynek A rés című írásunkban néhány hete értelmezési keretet adtunk) Montenegró meghívása volt a szervezetbe, egy tudatos és átgondolt lépés, amely megteremtette a NATO területi kontinuitását Olaszországtól Görögországig. Az oroszokban ez a lépés csak erősítette azt a hidegháború idejéből itt maradt érzést, pontosabban: meggyőződést, hogy a NATO agresszív, Oroszország érdekszférájának gyöngítésére/szűkítésére szakosodott szervezet.

Aki ismeri a Putyin-korszak popkultúráját, könnyen felidézi azokat a dalokat, dalokkal kibélelt rajzfilmeket, amelyek megállás nélkül uszítottak a NATO ellen, azt sugallván, hogy az észak-atlanti szövetség tankjai meg sem állnak az orosz határokig, és a nemzetközi pénztőkével összefonódva az ország leigázására és kifosztására törekednek. Ezekben a „művekben” akkora adag nacionalizmus volt föllelhető, amely az érzékenyebb fülűek számára már nem is tette meglepetéssé a Krím félsziget bekebelezését, de még azokat a félelmeket se, amelyek Oroszország nyugati szomszédaiban – Lengyelországban és a Baltikumban – feltámadtak.

Bár itt volna néhány kérdőjelem. Szerintem nincs épeszű orosz politikus vagy hadvezér, aki támadást fontolgatna nyugati irányban, NATO-tagországok ellen. Épp ezért nem is igen értem, hogy a NATO miért akarja megkettőzött költségvetéssel „megvédeni” az oroszoktól a lengyeleket, a baltiakat, a románokat és a magyarokat; miért kell katonákat és fegyverzeteket telepíteni Lengyelországba és a Baltikumba? Hacsak nem nézik Putyint őrültnek.

Mindez a kelet-délkelet-ukrajnai orosz beavatkozás kiterjesztő értelmezéséből fakad. Indokolatlanul, már-már hisztériafokon. De az ukrajnai konfliktusmező ettől függetlenül valóságosan létezik, sőt azt mondanám, újból létezik. Az oroszok nemhogy elvitték volna a nehézfegyverzetüket a szakadár Donyeck és Luhanszk megyéből, inkább visszatolták oda; nem hogy visszaadták volna a határőrizetet az ukránoknak az ukrán–orosz határ teljes hosszában – minderre egy éve ígéretet tettek –, kitartanak amellett, hogy Kijevnek mindehhez előbb módosítania kell az ukrán alkotmányt, és autonómiát adni a zömmel orosz lakta megyéknek. Amit az ukrán kormány vonakodik megtenni, hiszen a Krím is autonóm régió volt, s lám, mi lett belőle.

Ugyancsak vonakodik Kijev amnesztiát adni mindazoknak a szakadár felkelőknek, akik önhatalmúlag kormányhivatalokat vettek birtokukba. Moszkva erre azt mondja: nem lehet Donyeckben és Luhanszkban választásokat tartani addig, amíg a lakosság jelentős része büntethető. Ha pedig nincs választás, akkor minden marad a régiben, azaz marad a status quo. Minderre Ukrajna nyugati barátai is azt mondják, talán az ukránoknak is többet kellene tenniük a békéért. Semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. De ha a NATO, az unió vagy épp az EBESZ abban reménykedik, hogy a Krím félsziget hovatartozását kérdésessé lehet tenni, azaz be lehet vonni egy nagyobb alkuba, akkor hatalmasat téved mindegyik. Putyin soha nem fogja visszaszolgáltatni a félszigetet, ha másért nem, hát a fekete-tengeri orosz flotta szevasztopoli támaszpontjának biztonságáért.

Viszonylag szimpla logika kell csak ahhoz, hogy megértsük: összefüggés van a Krím és a Szíriában folytatott orosz katonai-politikai tevékenység között. Oroszország nem tengeri nagyhatalom. Lényegében két komoly támaszpontja van: az egyik „beltengeren” – ez Szevasztopol –, a másik a Földközi-tengeren; ez a szíriai Tartusz. Egyikről se mond le. Ha Bassár el-Aszad szíriai elnök a garanciája annak, hogy Tartusz az övék marad, akkor természetesen Aszadot támogatják, bár gyanúm szerint megkapna tőle minden támogatást egy Aszad nélküli egységkormány is, ha nem bántja az orosz haditengerészeti támaszpontot (meg a latakiai légitámaszpontot). Pillanatnyilag azonban Bassár el-Aszad a biztosíték. Ebből adódóan nem is annyira meglepő, hogy a Szíriára hullajtott orosz bombák egy része nem is annyira az Iszlám Állam (ISIS) terrorista martalócaira, mint inkább Aszad elnök katonai ellenfeleire, a „szabad szír haderőre” hull.

Ez a harmadik konfliktusmező. A NATO azzal vádolja az oroszokat, hogy közvetve az ISIS-t támogatják, és Aleppó környékének bombázásával nemcsak Aszad ellenfeleit gyöngítik, hanem polgári lakosok ezreit kényszerítik menekülésre. Szabad fordításban: ha Szíriából újabb tízezrek indulnak útnak Európa felé, az az oroszok bűne (is). Meglehet, van benne igazság. De abban, hogy Putyin így akarná tovább szaggatni az európai uniót, egy szemernyi se. Ez olyan sötét összeesküvés-elmélet, amelynek nem lehet hitelt adni. Ezenközben viszont a török tüzérség napok óta lövi a török–szír határ felé nyomuló kurd gerillákat – az egyetlen ütőképes erőt, amely ki tudja vagy tudná szorítani az ISIS-t a térségből. A törökök azt mondják, hogy az YPG névű kurd gerillahadsereg terrorista különítmény, amely fegyvert szállít a török területen tevékenykedő – és valóban terrorista- vagy ilyen múltú – másik kurd szervezetnek, a PKK-nak. A sötét igazság valójában az, hogy Erdogan török elnök – mint minden elődje – igazából csak a kurdoktól fél, nem a vele ideológiailag félig-meddig rokon iszlamistáktól. És ha az YPG-re és az YPG ellenőrzése alatt álló kurd falvakra lő, akkor maga is csak a menekültek számát szaporítja, és – szerintem – az oroszoknál jóval nagyobb mértékben járul hozzá a menekültáradat felduzzasztásához. Végtére is azt kell gondolnom, hogy az embertelen, gyilkos, Palmürát elpusztító ISIS senkit se érdekel igazán: az oroszokat csak az, hogy Aszad hatalmon maradjon, a törököket csak az, hogy a kurdok nehogy „összeérjenek” a határ két oldalán, és saját államot csináljanak maguknak.

P. S. Minden történet végére illik egy „vörös farok”. Medvegyev és a NATO egyetért abban, hogy fel kell újítani az orosz–NATO-dialógust, megint életet lehelni azokba az intézményekbe, amelyeknek a hivatása éppen hogy a hidegháborúsnak tetsző állapotok megszüntetését szolgálná. A párbeszédnek nincs alternatívája.