A kínai Selyemút – Kelet és Nyugat küzdelmes találkozása

A Selyemút azóta foglalkoztatja a történelem és Ázsia iránt érdeklődő nyugatiakat, amióta csak tudják, hogy van. A német földrajztudós, Ferdinand von Richthofen nevezte el, ő persze „Seidenstraßennek”, többes számban. Több volt ez elnevezésnél, hiszen egy terminusban egyesítette rengeteg út bonyolult hálózatát, melynek lényege, hogy Kínát összekötötte a Közel-Kelettel, így közvetve a nyugati világgal. Az út nagy távjait annak idején főképp arab és török kereskedők járták, de a városközi forgalomban nyilván a helyi erők is intenzíven részt vettek.

– A Nyugat Kelet iránti érdeklődése már a 18. században megkezdődött, a kemény reneszánsz azonban csak a 19. század második felében bontakozott ki. Nálunk ez kiegészült a magyarok ősei iránti érdeklődéssel – mondta Kelecsényi Ágnes. – Az ugor–török nyelvészeti vita sokszor a napilapok címlapján szerepelt, annyira foglalkoztatta a közvéleményt – tette hozzá.

Az Ázsia utáni érdeklődés benne volt a levegőben. Széchenyi Bélát is feltehetően a közhangulat vezette. Ő Széchenyi István fia volt, aki alapvetően az igen gazdag ifjoncok életét élte, utazott, vadászott, könyvet is írt minderről. Aztán feleségül vette Erdődy Hanna grófnőt, aki azonban rövid idő múlva meghalt. Ez rendkívüli módon megrázta Széchenyit. Mivel azonban még abban az időben sem szervezett mindenki tudományos expedíciót, akinek meghalt a felesége, további orientációs pontok után érdeklődtem beszélgetőpartnereimtől.

Volt egy nagyon fontos előkép – tudtam meg –, az úgynevezett Novara-expedíció. A Novara nevű császári fregatt 1857 és 1859 között megkerülte a Földet, s ennek nemcsak sportértéke volt, hanem valóságos tudományos expedíció volt, világra szóló eredményekkel. Az expedíció egyik jelentős tudós tagja, Rudolf Hochstetter geológus később részt vett a nagycenki Széchenyi-birtok közelében, a Fertő tó éppen szárazra került részén előbukkant kőkori leletek feltárásában. Vele és a szintén ott munkálkodó bécsi geológussal, Eduard Suess-szel sokat beszélgetett Széchenyi Béla, s ennek jelentős szerepe volt a gondolat érlelődésében. Később egyébként éppen Suess ajánlotta a figyelmébe az akkor még nem nagyon ismert ifjú földrajztudóst, a majdan az expedíció szellemi centrumát jelentő Lóczy Lajost.

Az expedíció végül négy taggal, 1877 decemberében indult el Triesztből Indiába. Széchenyi és Lóczy mellett velük utazott Kreitner Gusztáv osztrák térképész és Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvész. Az első periódusban beutazták a távol-keleti térséget, jártak Jáván, Japánban, Kantonban, s elsősorban az ottani kutatóhelyeket látogatták végig. A következő évre pedig azt tervezték, hogy kelet–nyugati irányban átszelik a kínai birodalmat, s a saját tudományos érdeklődésüknek és szakértelmüknek megfelelően feltárják a bejárt területeket. Széchenyi ehhez a kor legjobb műszereit vásárolta meg – hívta fel a figyelmemet Kelecsényi Ágnes.

Széchenyi nagyon aktívan vett részt az egész folyamatban, s nem csak a finanszírozási és szervezési munkában. Folyamatosan közölt írásokat az útjukról a Vasárnapi Újságban, s később a nagy, háromkötetes műben, amely az expedíció tudományos eredményeit volt hivatott ismertetni, kétszáz oldalon keresztül ő írta meg az egész munka történetéről szóló részt. Ezen a monumentális művön kívül hárman is írtak további munkát az utazásról.

 

Stein Aurél

A kivétel, aki betegsége miatt különvált a többiektől, majd Indiában a tamil–magyar-rokonságot kutatta, bár serénységét az idő később nem igazolta. Egyébként – ahogy Kelecsényi Ágnestől megtudtam –

az őshaza keresése is szerepelt a célok között, legalábbis azok között, amelyeket a kínai hatóságoknak bemutattak, amikor utazási és kutatási engedélyért folyamodtak.

A helyi hatóságokkal való együttműködés abban az időben is fontos eleme volt az ilyesféle túráknak. Széchenyiék Belső-Ázsia felé haladtukban pontosan azért jutottak el csak Dunhuangig, amely Gansu tartományban van, mert eddig kaptak engedélyt. Ettől nyugatra, Xinjiang tartományban elhúzódó háborúságok voltak. 1862-ben elszakadtak a tisztán muszlim területek, majd 1873-tól az egész tartományban felkelések törtek ki, amelyek pusztító hatásáról még a bő két évtized múlva érkező Stein Aurél is beszámol. A viszonylagos békét 1878-ban állították helyre a kínai csapatok, éppen az idő tájt, amikor az expedíció a szomszédos tartományban járt.

Érdekes egyébként – mondta a kurátor –, hogy az engedélyek kiadásakor a kínaiak kérdezték tőlük azt is, hogy fognak-e térképezni. Az ilyesmi mindig érzékeny kérdés, s ha hozzávesszük, hogy ekkor a kínaiak nemcsak a belső lázadások sorozatával, de többrétű idegen behatolással is küzdöttek, különös, hogy Széchenyi őszinte válaszára, miszerint természetesen szeretnének térképezni, jóváhagyást kaptak. Ez azt jelzi, hogy tényleg tisztán tudományos expedícióként tekintettek rájuk. S ez jellemzi a mai megítélésüket is. Ahogy Bagi Judit mondta, aki a kiállítás kapcsán közvetlen kapcsolatban állt a kezdeményező kínai Dunhuang Akadémiával, rendkívül nagy tisztelettel viszonyulnak az expedícióhoz, amelynek tudományos, így térképészeti eredményeit is sokra tartják.

Ez azért is nagyon fontos, mert egészen más a helyzet Stein Auréllal, illetve azzal a kutatói klaszterrel, amelynek Stein az egyik jelentős exponense. Nyugatról nézve nagyon logikus fejlemények történtek. A térség iránt érdeklődő, eredetileg indológus Stein olvasta Lóczy munkáit, magát Lóczyt is ismerte, s mindezt úti kalauzként használta kutatómunkája során. Ő régészszemmel nézett, de térképész is volt. Viszont brit alattvalóként érkezett, s bizony az első ópiumháború óta ez nem váltott ki a kínai lelkekből felhőtlen csodálatot. Mire ő megérkezett, már a második is lezajlott, s éppen a bokszerlázadás leverésével foglalkoztak az idegen hatalmak.

Akkoriban ugyan még nem állt a világ rendelkezésére Indiana Jones profilja, de ilyen figuraként jelent meg Stein a korabeli európai sajtóban. Tudott is bánni a helyzetekkel. Teátrálisan nyújtotta át egy konferencián svéd kollégájának, Sven Hedinnek egy mérőeszközét, amelyet egy sivatagi ásatáson talált, s feltételezése szerint csak Hedin hagyhatta ott. Legnagyobb dobása kétségtelenül a dunhuangi tekercsek Európába hozatala volt. Dunhuangra, illetve az ottani barlangtemplomrendszerre Lóczy Lajos hívta fel a figyelmét. Kifejezetten emiatt utazott el erre a távoli vidékre, s csak útközben hallotta, hogy egy szerzetes egy elfalazott barlangban rengeteg régi tekercset, szövegeket és képeket talált. Jó passzban érkezett, regénybe illő sztori, jól tárgyalt a szerzetessel, lényeg a lényeg, a tekercsek egy tekintélyes részét megvette s elhozta.

S innentől az ítéletek harcát látjuk. Az ominózus barlangot valószínűleg valamilyen veszedelem miatt falaztatta be valaki, oda összehordva az akkor a templomrendszerben fellelhető valamennyi tekercset. Mai szemmel nézve ezeknek Kínában lenne a helyük. Igazából akkori szemmel nézve is, hiszen amikor Pekingben kitudódott, mi történt, óriási botrány lett belőle, erősen hazafias motívumokkal. Ráadásul Stein után mások is érkeztek. A francia tudós, Paul Pelliot, aki expedíciójában tudta, amíg onnan ki nem rúgta a nyilvánvalóan orosz hírszerzési feladatokkal megbízott Carl Gustaf Emil von Mannerheimet, aki jóval később a háború utáni első finn elnök lett. Továbbá az orosz tudóst, Szergej Fjodorovics Oldenburgot, aki ismerte Lenint, s később ez sokáig megmentette őt az orientalisztikának. És az amerikai Langdon Warnert, aki egy sajátos technikával a falfestmények darabjait szállította haza, amiért máig igen erős kritika éri, s nem csak kínai részről.

Ami megmaradt a tekercsekből, azt császári rendelvényre Pekingbe szállították, s egy tekintélyes részük szőrén-szálán eltűnt útközben. Erre mondják az angolok, hogy amit Stein elvitt, az ma is maradéktalanul megvan a British Museumban, szakszerűen kezelik azóta is, s kutatható. Rekontra: azokat a műkincseket viszont, amelyeket nagyjából ugyanebben az időszakban az ott háborúskodó angol és francia katonák és a nyomukban járó kincsvadászok vittek el, ha esetleg előbukkannak egy-egy aukción, amikor meghal egy-egy gyűjtő, mint Yves Saint Laurent divatmágus, vagy a kínai állam, vagy patrióta milliárdosai próbálják meg egészen elképesztő összegekért visszavásárolni.

Szóval Steinnek sokáig nem igazán volt jó a sajtója Kínában. A nyitás politikája és a mind szélesebb tudományos együttműködés azonban lassan a helyére teszi őt is, társait is. Ez a hely persze sosem lesz az, ahol a britek s velük együtt mi, magyarok is tartjuk, de tartható hely lesz. Magyarországon egyébként semmilyen műkincs nincs a Stein által elhozottak közül – mondta Kelecsényi Ágnes. – Ami idekerült az Akadémiára, az a tudományos hagyatéka. Stein ugyanis, bár rokonai már nem éltek itthon, mindvégig fontosnak tartotta magyarságát és kapcsolatát a szülőhazával. Nincs már meg a ház, de a Tüköry utca sarkán állt, amelyben született. Jellemzően közel az Akadémiához. A motivációi itt keletkeztek. Késői gyerek volt, szülei korán meghaltak, s anyai nagybátyja, Hirschler Ignác szemészorvos, akadémiai levelező tag, az izraelita élet központi szereplője, a főrendiház tagja nevelte. Egyszerűen beleszületett a budapesti tudományos életbe. Már gyerekként bejárhatott az akadémiai könyvtárba, ismerte többek között Goldziher Ignácot és Vámbéry Ármint is. Állami ösztöndíjakkal végezte tanulmányait Németországban és Angliában, ám amikor végzett, nem tudott Magyarországon elhelyezkedni. A pesti egyetemen új volt az indológia tanszék, s egy fiatalember, Mayr Aurél állt az élén.

Széchenyi Béla

Maradt Anglia, ahol Duka Tivadar orvos, Kőrösi Csoma Sándor első biográfusa segítette indulását, s ahol a birodalom tudományos infrastruktúrájában meglehetősen messzire jutott. 1895-ben egyébként a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja lett. Trianon után személyes könyvtára nélkülözhető részét hazaküldte, hogy ezzel segítse az itthoni kutatókat. Halála után kéziratai, fotói és képgyűjteménye is hazakerült.

Röviden megemlékezik a kiállítás még néhány magyarról, akik a Selyemúton jártak. Zichy Jenő három expedíciót is szervezett, s komoly kutatókat vitt magával. Ő maga azokat az „elveszett iratokat” is kereste, amelyeket a fáma szerint Batu kán seregei hoztak el Magyarországról a tatárjárás idején, de a fámát nem sikerült igazolnia. Szó esik Cholnoky Jenőről, a nagy geográfusról, aki még fiatalon töltött két évet, ha nem is a Selyemúton, de Kínában. Lóczy Lajostól kapta az ajánlást is az ösztöndíjra, meg a konkrét kutatási feladatokat is. S megemlítendő még Almásy György, az „angol beteg”, Almásy László édesapja, aki zoológiával és geológiával foglalkozott, legnagyobb sikerét azonban a kazakok és kirgizek között végzett néprajzi gyűjtésével érte el.

Almásy egyébként járt a Selyemút Kínán kívüli részein is, ahol szintén jártak más magyarok is, akik mélyebb nyomot hagytak. Elsősorban is Vámbéry Ármint érdemes itt felhoznunk, de ez a kiállítás csak a kínai szakaszról szól. Az persze önmagában is igen tekintélyes, s Dunhuang Lóczy és Stein miatt szinte magyar házi kutatóhelynek számít. Az ötvenes években ismét járt ott egy magyar ösztöndíjas, Miklós Pál, az Iparművészeti Múzeum későbbi főigazgatója, aki rengeteget tett azért, hogy a magyar közönség megismerhesse a barlangtempomrendszert. Később még egy magyart találhattunk Dunhuang „környékén”, Galambos Imrét, aki egy évtizedig dolgozott a British Museum úgynevezett International Dunhuang Project munkálataiban, amely digitális úton teszi nyilvánosan kutathatóvá a tekercsek anyagát. A kiállítás január 7-ig látogatható.