Virblizés a falon

Tulajdonképpen nem lett volna semmi baj, ha nincs ott az oroszlán. De ott volt. Ült a jókora, magas zsámolyon a katlan közepén, és idegesen rángatta a fejét. Üvölteni nem próbált, egyrészt mert nem tudta volna túlharsogni a motorok hangját, másrészt meg túl öreg volt már az efféle kilengésekhez. Amikor azonban az egyik motor lábtartója beleakadt a zsámoly vasába, és a szerkezet megingott, az oroszlán leugrott páholyából. Addigra a motoros a földön feküdt, némileg a motorja alatt. A segítők kinyitották az ajtót, és rövid nyelű lándzsáikkal fürgén kihajtották az agg cézárt, ő tehát nem tett kárt az artistában. Volt annak elég baja amúgy is, kis híján fél lábával fizetett a mutatványért.

Így ért véget Sipos József karrierje 1962-ben Pilisvörösváron.

A balesetből soha többé nem épült fel, utóda nem akadt. Az alkalmazottal, akivel együtt köröztek a végzetes délutánon a borovi fenyődeszkákból ácsolt óriási hordóban, nem tudott egyezségre jutni, így hát visszavonult. Azóta nincs katlanmotorozás Magyarországon.

A halálkatlan – ahogy előszeretettel emlegették – nagyjából hét méter magas és kilenc méter átmérőjű, párhuzamos falú, óriási hordó. Kívül csuklóvastagságú drótkötelek fogják össze, felső pereménél körbefutó folyosó a nézőknek, s az egész sátorral fedve, hogy esőben se maradjon el az előadás.

A motorokat már napközben óránként beindítják, a borzalmas dübörgés és robajlás odavonzza az érdeklődőket, akik így majd megtudják, mikor kezdődik a műsor.

A produkció kezdetén az egyik motoros lassan körözni kezd a hordó aljában, amelynek deszkázatát olajjal itatták át, hogy csússzon.

A kifaroló motor enyhe gyomorremegést okoz a gyengébb idegzetű nézőknél, amit a motoros megspékel azzal, hogy a gázelvételekkor visszaállítja az előgyújtást is, így a rövid kipufogócső végén félméteres lángnyelvek csapnak ki.

Ezután a motoros felkap a fal és a föld közötti átmenetet képező 45 fokos fordítóra, körbemegy rajta párszor, elengedett kézzel is, majd még jobban felgyorsít, és felhajt a falra. De nem ám úgy óvatosan, hanem rögtön egészen a közepe fölé, hogy a behajló kíváncsi fejek hirtelen eltűnjenek a párkány mögött, és csak pár pillanat múlva térjenek vissza zavart nevetéssel.

A motoros később hullámvonalban halad a falon, lebukik és felkap újra és újra, a lábtartó néha a felső peremnél lévő sodrony tartóvasain csikorog. Gyakran előfordul ilyenkor, hogy a párkányra tett retikül, a kofa tojásos kosara elhagyja helyét, és a katlan aljára hull.

Aztán bejön a második motoros, a főnök, Sipos József. Csak amerikai Indian motorokat használtak, ezek a kéthengeres, nehéz, négyütemű motorok erősek és megbízhatóak voltak, és olyan stabilak, mint egy öreg vasaló. Sipos is megy pár kört, menet közben leszáll a nyeregből, féloldalt ül vissza. Mindezt 70-es tempó mellett egy 9 méter átmérőjű gyűrűben. Utána kergetőzni kezd a két motoros, hullámvonalban száguldva hajtanak, ezt nevezték virblizésnek a német Wirbel (örvénylés, kavargás) szóból. A gondosan kiszámított üldözőversenyben néha csak centimétereken múlik, hogy össze nem érnek. Volt rá eset, hogy összeértek, egy bányásznapon, amikor a kertes ház árát érő hűségpénzt részben vagy egészben eltapsoló ünneplők mellett a mutatványosok sem tudtak józanok maradni. A zuhanás után mindketten törött kézzel álltak fel. De az előadás folytatódott.

Végül Sipos lehajt a földre, az ajtón bejön a felesége, felül mögé az Indianre, visszamotoroznak a falra, és az asszony egy fekete kendővel beköti férjének a szemét. Így folytatódik a kergetőzés, miközben a nézők száma kicsit ritkul, mert mindig akadnak néhányan, akik „ezek bolondok, ki fogják törni a nyakukat!” felkiáltással otthagyják a dübörgő cirkuszt.

Sipos József Erdélyben született, ott látta először egy olasz artistacsoport produkcióját: kerékpáron tekertek körbe egy fahengerben.

Ő is megpróbálta, és hamarosan már egy román artistacsoport tagjaként Bukarestben lépett fel, előbb kerékpárral, majd motorral.

A harmincas években bejárta egész Európát, nyilván ez adta az alapot az 1949-ben készült szórólap szlogenjéhez: „5 világrészt bejárt magyar motoros artisták.”

Amikor a háború után újra megnyílt a Városligetben az Angolpark, a kínálatban már szerepelt a Sipos testvérek produkciója.

A Vurstli adta a hitelt, amelyből felépült az óriási fahordó, s a részleteket a bevételből fizették.

Eleinte 2 forintba került a belépő, egy-egy előadásra kétszáz-kétszázötven ember mehetett be. Később 5 forint lett a taksa, s mire eljöttek a hatvanas évek, elterjedt a divat, hogy az italtól nagyvonalúvá váló nézők 10, néha 20 forintos bankókat nyújtottak be, amelyeket az ügyes motorosok a hordó felső pereménél lévő sodrony mellé hajtva, fél kézzel vezetve, könnyedén elkaptak. Miután az Angolparkból Vidám Park lett, a halálkatlan nem maradhatott az államosított üzemben, így a Sipos testvérek országjáró üzemmódra álltak át.

(Valójában házaspár voltak, ám mivel a kezdetekkor még nem házasodtak össze, testvérekként indultak a pályán, és később már nem változtattak.) A látványosságot növelendő előbb egy kiskocsit vetettek be, amellyel bizonyították, hogy nemcsak motorozni, hanem autózni is lehet a falon. Majd jött a legvadabb ötlet: legyen oroszlán is a katlanban. Mint a fentiekből kiderült, ezt már nem kellett volna.