Vacsorán a királynőnél

Csöngetnek: meghívó érkezik. „Őfelsége II. Erzsébet szívesen látja Önt és feleségét a Windsor Castle-ban rendezendő vacsorára 1999. június 22-én.” Ilyen, egyes nemzetek vezetőinek adott állami vacsorára csak minden 20-30 évben egyszer kerül sor, ezt most az angol királynő Göncz Árpád magyar államelnök látogatása alkalmából adta.

2014. augusztus 19., 19:25

Mivel korábban csak látogatóként és nem vendégként jártam a windsori palotában, izgatottan készültünk az eseményre, amit egyébként annak köszönhettem, hogy már több évtizede tanítottam (a lengyel mellett) magyar nyelvet és irodalmat a cambridge-i egyetemen. Erre a vacsorára ugyanis csak három egyetemi embert hívtak meg, egyet-egyet Londonból, Oxfordból és Cambridge-ből.

Problémát okozott a vacsorára előírt öltözék, ugyanis korábban életemben nem hordtam frakkot, erre pedig ezt kellett fölvenni. Béreltem tehát egyet – feleségemnek viszont hihetetlen szerencséje volt, mert miután besétált az egyik cambridge-i nagyáruházba, azonnal talált magának megfelelő estélyit. Bár a meghívóhoz mellékelt használati utasítás pontosan megadta, hol kell az érkező vendégek magánautóját hagyni (a sofőrök külön italt és hideg vacsorát kaptak), mi vonattal mentünk Windsorba, ahol már az egész város fel volt lobogózva brit és magyar zászlókkal. Ott taxit rendeltünk, s bár meglehetősen alulöltözött és tájékozatlan taxisunk hosszan keresgélte a királyi kastély kocsiútját, a végén igyekezete sikerrel járt, megérkeztünk a főbejárathoz.

A palota lépcsőházában kétoldalt jól megtermett alabárdos-sisakos gárdisták álltak, s a nagy fogadóteremben már nyüzsgött a díszes vendégsereg. Kicsit emlékeztetett ez Madame Tussaud panoptikumára, szinte minden ismertebb politikus ott volt, nem beszélve a fontosabb nagykövetekről. Egy nagyobb csoport vette körül a miniszterelnököt, Tony Blairt, akinek egy kézrázás erejéig bemutatott néhányunkat Szentiványi Gábor, a magyar nagykövet, de sokkal mélyebb benyomást tett rám Robin Cook, a külügyminiszter. Nem a külsejével, hanem azzal, amit pár perces beszélgetésünk során mondott. Mivel éppen véget ért a koszovói háború, gondoltam, megemlítem neki, hogy a magyar társadalom többsége helyeselte a NATO-beavatkozást Koszovóban. Cook rám emelte tekintetét, és szó szerint ezt mondta: „Aggódtunk, hogy ne legyen belőle bajuk a vajdasági magyaroknak.” Elődjével, Sir Douglas Hurddal összehasonlítva, aki nem tudta, hol húzódik a lengyel-orosz határ, Cook rendkívül intelligens politikusnak tűnt. Később az iraki háborút nem helyeselte, le is mondott tiltakozásként.

Amikor beléptünk ebbe az előterembe, ahol italokat szolgáltak fel, kezünkbe nyomtak egy nyomtatott ülésrendet, ami kicsit izgalomba hozta feleségemet, mert kiderült, hogy nem ülünk egymás mellett, őt sokkal közelebb ültették a királynőhöz, mint engem. Illusztris szomszédai voltak: egyik oldalán a királynő istállómestere, Lord Westey, másikon pedig az észak-ír miniszterelnök. Lord W. elmagyarázta neki, hogy az első fogásnál a baloldali szomszéddal, a másodiknál pedig a jobboldalival illik beszélgetni. Hamarosan az is kiderült, hogy feleségemnek nem volt oka aggodalomra a baloldali partnerrel, mert az észak-ír politikus kellemes partnernek bizonyult, akivel nagyon jól lehetett társalogni arról, hogy kinek a fiai milyen iskolába járnak. Ami engem illet, nem ismertem közvetlen szomszédaimat, de eggyel arrébb felfedeztem Neil Ascherson nevét, és tudtam, ha mással nem, a kitűnő, lengyel ügyekben nagyon járatos újságíróval jól fogok tudni beszélgetni, ha kell, kicsit udvariatlanul, a mellém ültetett hölgyek feje fölött.

Fél órával érkezésünk után mindenkit betessékeltek a St. George’s Hall nevű hatalmas ebédlőbe. Ez a bevonulás, amikor is az ajtónálló hangosan bejelentette az egyes vendégeket, különösen emlékezetes epizódja marad az estének, ugyanis miután beléptünk, az első ember, aki a vendégeket fogadta, maga a királynő volt. Közvetlenül mellette állt Göncz Árpád és felesége, utána az edinburghi herceg, és mellettük egy nagyon kicsi hölgy. Miután bemondták a nevemet, II. Erzsébettel kezet fogtam, Göncz viszont, amikor meglátott, nem állhatta meg, hogy hangosan ezt ne mondja: „Gyurikám, de örülök, hogy itt üdvözölhetlek!” – mire a királynő, aki látta, hogy az elnöknek régi ismerősével van dolga, elmosolyodott. Utána sokáig meséltem angol ismerőseimnek, hogy minek köszönhettem a királynő kivételes mosolyát.

De ezzel még nem volt vége a bevonulásnak. Kiderült, hogy a magas edinburghi herceg mellett álló (és eltörpülő) valaki Elizabeth, a királynő akkor már majdnem százéves mamája. Gyémánt diadém volt a hajában, világoskék ruha volt rajta, s annyira megörültem nem várt jelenlétének, hogy meghajoltam, kézfogással és kétszeres lelkes „hello”-val üdvözöltem. Ez ugyan nem illett bele, gondolom, a protokollba, de a „Queen Mum” értette, miről van szó, felnézett, és kedvesen csak ennyit mondott: „Thank you.”

Ezután léptünk be a Szent György terembe, ahol az ebédlőasztal olyan széles volt, mint egy londoni utca, a szemben ülő Bob Evans oxfordi professzort csak integetve tudtam köszönteni. Körülbelül százhetven ember fért be ide, a mennyezeten a régi angol nemesi családok címerei, köztük az árulóké befelé fordítva. Az asztalon aranyozott tányérok és nyolc pohár várta mindegyik vendéget. Vacsora előtt és közben is zenekar játszott. Elhangzott a két ország himnusza, pohárköszöntőt mondott a királynő és a vendég is. A királynő a többi közt említette magyar ősét, Rhédey Claudiát, Göncz pedig a beszédét magyarul mondta, az angol vendégek előre megkapták a lefordított szövegét. Kicsit meghatódtam attól, hogy a történelem során először hangzott el magyar beszéd a windsori palotában. És bár a királyi palota szakácsának főztje nem volt különleges, a borok igen jók voltak, és ez volt az első alkalom, hogy miközben skót dudások vonultak fel mögöttünk, a vacsora utolsó italaként ötputtonyos tokajit kóstolhattam.

A vacsorát követően volt egy kis utófogadás, még több borral és portóival egy mellékteremben. Rémlik, hogy ott Károly herceg is megjelent, akivel pár évvel később a budapesti brit követségen tudtam szót váltani – ezúttal nem próbáltam közelebb kerülni hozzá, annyian vették körül. Gönczcel sem tudtam beszélni, rá még két újabb vacsora várt látogatása során, egy a londoni polgármesternél és egy másik Marlow-ban. De ez után a windsori látogatás után megállapítottam: függetlenül attól, hogy éppen ki a miniszterelnök, jó dolog magyarnak lenni 1999-ben Angliában.

Gömöri György

Toroczkai László úgy gondolja, hogy a Mi Hazánk majálisán feltűnt náci karlendítőkről született fotó csak médiamanipuláció, hiszen a média egyik része le akarja járatni a mozgalmukat, a másik része pedig totálisan elhallgatja a pártjukat.