Szász Marci húsz éve

Szász Marci nyolcéves volt 1995-ben. A kölyökzseni nem éppen gyerekszavakkal mutatkozott be akkor a 168 Óra munkatársának: „Szász Márton vagyok, és hozzávetőlegesen körülbelül százhuszonhét centiméterre becsülöm magam.” Szó szerint: nyilatkozatot adott a lapunknak. Arról beszélt, mi minden érdekli: például a fizika meg a végtelen univerzum. „A legjobban azonban a fekete lyuk foglalkoztat. Azt tessék megmondani a bácsinak, hogy sokat szoktam töprengeni azon: hogyan zsugorodik össze minden, ami fekete lyukba kerül, és hogyan szívódik ki az univerzumunkból. Szeretném tudni, hogy melyik univerzumba szívódik be, vagy hová szóródik egyáltalán.”

Választékos stílusát is megmagyarázta: „Nagyon szeretnék vigyázni, hogy soha ne mondjak balgaságokat.”

A 168 Óra akkor a szendrői családi házban kereste föl a matekzseni kisfiút. A vörös hajú, szeplős gyerek elefántos pulóvert viselt, plüssoroszlánt szorongatott a kezében. Nyolcesztendősen épp a középiskolai felvételi esélyeit latolgatta édesanyjával. Hat év alatt végezte el az általános iskolát, s kezdte aztán a gimnáziumot. De már előtte is részt vett középiskolai matekversenyen.

Szász Márton ma huszonhat esztendős. Egy budapesti kávézóban idézi föl nekünk a múltat.

Ötévesen már fővárosi tévések forgattak róla. Hallották – Marci máig nem tudja, honnan –, hogy „egy szendrői kisfiú” két évvel korábban kezdte a sulit. Hamarosan egymásnak adták a kilincset a riporterek.

A Friderikusz-show 1993-as adása után Marci egy ország csodagyereke lett a 196-os IQ-jával. Úgy érezte, el is várják tőle, hogy mindenben tökéletes legyen: hibátlanul megoldjon bonyolult matematikai feladatokat, a relativitáselméletről és az internet lehetőségeiről értékezzen felnőttek előtt, vagy éppen a leggyorsabban fusson tornaórán. Máskülönben rosszallóan nézték a tanárok. Akkor is, amikor idővel kiderült, kémiából mégsem számíthat Nobel-díjra.

Friderikusz segítségével került fővárosi magániskolába. Édesapja tartott vele Budapestre. Csakhogy Marcit nem fogadták be az osztálytársai. A budapesti elitgyerekek „falusinak” tartották. Megesett: órákig vizsgáztatta a kémiatanár, ő tudott mindent, mégis hármast kapott. Osztálytársnője, befolyásos vállalkozó gyermeke viszont csupán annyit tudott a fémekről: „Az a tulajdonságuk, hogy puhák.” Ezt viszont ötösre értékelte a tanár.

A joghurtreklám nevető kisfiúja, a showműsorok szívkedvelt „szászmarcija” magányos volt. Nem barátkozott, nem érdekelte az iskola utáni foci sem. Édesapjával fél évig bírták a pesti létet.

A kettészakadt család rosszul viselte a különélést is. Hazautaztak Szendrőre.

Marci magántanuló lett, csak az év végi vizsgákra utazott Pestre. Felfedezte a normális hétköznapokat. A családja is. Megtanultak nemet mondani a megkeresésekre. Kilencéves volt Marci, amikor édesapja az „aligpénzéből” összekaparta neki a Commodore 64-es számítógépet. Monitorra már nem tellett, azt egy évre kölcsönkapták. Majd nemzetközi cég karolta fel a kis zsenit: nagy teljesítményű laptopot ajándékoztak neki. Ma azt mondja a fiatalember: az akkori ajándék nélkül nem itt tartana. Ez egyszer mégis a javára tudta fordítani az ismertségét.

Középiskolába is a médiazajtól messze, Edelénybe jelentkezett. Végre elcsendesedett körülötte a felhajtás. Tanárait szerette. Barátokra talált ott. Persze képességei nem változtak, tizenhat évesen felvették a Miskolci Egyetem informatika szakára. Visszafogottságához illett a puritán görög katolikus kollégium. Bulik helyett éjszakánként belemerülhetett az informatika világába.

Négy egyetemi év után úgy döntött, céget alapít, minél előbb. Komolyan vette a feladatot, rengeteget dolgozott, kísérletezett, végül összeállt egy huszonöt tételes ötletlista, amellyel házalni kezdett kis- és közepes vállalkozásoknál. Megmutatta, hogyan lehet hatékonyabb a munka az általa kidolgozott számítástechnikai megoldásokkal. Tetszettek is az elképzelések mindenhol. Csak pénz nem volt a megvalósításukra. Hiába tért vissza a képernyőre és az újságok lapjaira is az egykori gyerekzseni, az újraélt celebség sem segített rajta.

Akkori terveit megvalósította – másvalaki.

Marci húszévesen két bőrönddel érkezett Pestre. Fejlesztőtervező lett egy cégnél. Aztán újabbnál és újabbnál. Még nemrég is hívták csődközeli céghez, mert a tulajdonos biztosra vette, ő majd megmenti a vállalkozást. Csakhogy ő már nem szereti a csodagyerekmítoszt. Így mondja: – Volt, aki csodát várt, de mindig nem tudtam csodát tenni.

Szüleivel, testvéreivel talán ötször-hatszor találkozott, amióta a fővárosba költözött. Magánélete pedig csak rá tartozik.

Mindenesetre az lett, amire vágyott: hétköznapi fiatalember, aki ha megold egy problémát, néhány óra múlva már újabb feladaton töri a fejét.