Min nevetsz?
Egész mondatban úgy hangzik a cím – mármint eme dolgozaté –: min nevetsz, te szerencsétlen? És a néző kell hogy feltegye önmagának. Mert kétségtelen tény, hogy a Virágos Magyarország című „operett” három órája alatt az ember hol a hasát fogja nevettében, hol a fejét, hol a térdét csapkodja megállíthatatlanul, hol a könnyeit törölgeti, úgy kacag, pedig hát sírnia kéne, zokogni, megállíthatatlanul. Hisz a látlelet, amelyet a Kovács Dániel–Vinnai András-szerzőpáros (zene Kákonyi Árpád–Matkó Tamás, dalszövegek Máthé Zsolt) elénk tár, nem ad okot a jókedvre. Előítéletes, kegyetlen világ ez, amely a Virágos Magyarországban elénk tárul, egymással szót érteni nem tudó, kifosztott, céljavesztett emberek élnek itt Tunyándon, az alföldi falucskában, jobbszélső polgárőr és tolvaj vállalkozó keseríti életüket, s a fővárosból érkező politikusokra úgy néznek, mint a marslakókra. (És viszont.) Persze, a végén az igazság győz, és a szerelmesek egymáséi lesznek (operettben vagyunk, vagy mi), de ezt ők sem igazán hiszik el magukról. Arról nem is beszélve, hogy a pozitív hős a nemes cél érdekében lábbal tiporja a törvény szellemét – miközben betűjét kénye-kedve szerint alakítja, éji órán, mobilon keresztül.
A fergeteges komitragédia pompás lehetőséget nyújt a közhelyközeli karakterszerepek ábrázolására – a színészek lubickolnak is a darabban. Ötvös András a vidékfelemelési kormánybiztos, Tasnádi Bence hű fegyverhordozója szerepében mutatja be a mai politikai elit legfrissebb nemzedékét, Pálmai Anna a tűzrőlpattant falusi menyecske paródiáját, Elek Ferenc a bunkó vállalkozó, Rajkai Zoltán a helyi mélymagyarság képviselőjének torzított változatát adja, remekül. Kocsis Gergely teszetoszasága már-már kozmikus méreteket ölt.
Az operettet persze nem szabad szó szerint értenünk – hanem csak úgy, kaposváriul –, nem is várjuk el prózai színészektől, hogy kivágják a magas cét, de azért e műfajban is van elvárható minimum. Meg is ugorják jobbára, az egy Ónodi Eszter kivételével, aki talán ezért, talán mert a primadonna szerepe a leghalványabb mind között, láthatóan nem is érezte igazán jól magát a színpadon.
Mi, a nézőtéren, igen. Feledve, hogy magunkon nevetünk végső soron.
