Milliárdok vannak, néző nincs

– Ha csak egy pillanatra is, de felcsillant a remény, hogy a válogatott kiváló játékát folytatják a klubcsapatok. De a vérszegény bajnoki rajt után csapataink többsége azonnal kiesett a nemzetközi kupaküzdelmekből. Hová lett a játékosaink tudása és motivációja?

– A megsüvegelendő Európa-bajnoki szerepléshez szükség volt a csillagok kedvező együttállására. A versenyre kijutó csapatok számának jelentős emelésén túl Dárdai új szemléletű munkájára, Storck győztes mentalitására, nem utolsósorban pedig némi mázlira. Ha a felsoroltak közül csak egyetlen elem is hiányzik, akkor az elmúlt évtizedek kudarcsorozata folytatódik.

– Talán az is segített, hogy a magyar válogatott több mint fele nem is itthon játszik.

– Valóban, a ma itthon focizók zöme is hosszú ideig külföldön játszott. Fiola és Dibusz kivételével szinte mindenki kíméletlen nyugati bajnokságban edződött, az ottani mentalitás tehát beépült a zsigereikbe. Viszont súlyosan téved, aki azt képzeli, hogy néhány játékos, bekerülve a magyar bajnokságba, képes annak megváltoztatására. Legfeljebb a hirtelen fellángoló nemzeti érzelmű tömegek hihették ezt, illetve a sikerre éhes szurkolótábor reménykedett abban, hogy klubcsapataink teljesítménye a válogatott kiemelkedő nemzetközi szereplése miatt jelentősen javul majd.

– Nem lehettek túl sokan, mert amíg az Eb-helyszíneken hetvenezren szurkoltak, a tévé előtt milliós tábor ült, addig a szezonnyitó bajnoki meccsekre alig látogattak ki két-két és fél ezren. Ennyire nincs igény a hazai focira?

– Igény lenne, ha lenne színvonal. De a csapatok többségének valójában már nincs is szurkolótábora, hiányzik a toborzáshoz szükséges anyagi háttér is. A rangadók hangulata – amelyet generációk évtizedekig emlegettek – a legtöbb magyar városban ma már emlék csupán. A legfrissebb felmérések szerint a társadalom elenyésző részének, az országban legfeljebb ha kétszázezer embernek jut eszébe, hogy meccsre kéne menni. A valóságban azonban meccsenként alig 2639 szurkoló veszi a fáradságot és indul el kedvenc csapatának mérkőzésére, úgy értem, télen-nyáron, esőben, sárban, otthon és idegenben. Ez a szám is évek óta vészesen csökken, az egykori rajongók ma már a játékosok nevét sem jegyzik meg.

– De vajon lehet-e úgy sikeres egy ország válogatottja, hogy a klubcsapatai szégyenletes teljesítményt nyújtanak, a mérkőzések pedig unalomba fulladnak?

– Persze. Ha az ország drágán felneveli az utánpótlását, a legtehetségesebbeket külföldön eladhatná. Később ezekre az idegenben is fejlődni képes játékosokra alapozhatja a válogatottját. Az ilyen országokban a bajnokság legfeljebb az utánpótlás nevelését szolgálja. Nem is várnak ennél többet. Ezt a filozófiát követik a románok, a horvátok, a szerbek, a walesiek, az izlandiak és sokan mások. A másik járható út ennek a fordítottja: az ország nem eladna, hanem – igaz, drágán – vásárolna játékosokat, ami jobb színvonalú bajnokságot eredményezne, de ez a mi gazdasági helyzetünkhöz képest járhatatlan út, mert nem tudjuk megfizetni, vagy csak kutyaütőket veszünk.

– Tehát marad az utánpótlás-nevelés, amire ma szinte korlátlan mennyiségű pénz elmegy. De a futballakadémiák munkáját a Double Pass belga tanácsadó cég szakszerűtlennek találta. A legtöbb pénzt Felcsúton, a miniszterelnök falujában költik, de a teljesítmény a hazai rangsor közepére elég. Ezekről ön már három éve beszél, miért nincs ennek következménye?

– Elég nagy viharral járt, amikor először mondtam, hogy sok a hazai 27 akadémia.

– Mennyi?

– Jól hallotta, 27 helyen képeznek évfolyamonként 625 játékost, de nagyon drágán, mert ahelyett hogy a gyerekek az iskolákban önfeledten rúgnák a bőrt, a kiválasztottakat azonnal egyetemi szinten, mesterképzésen akarják tanítani. Agyrém. Arról most nem is szólva, hogy az akadémiákon a belgák által feltárt durva szakmai hibákról már évek óta a hazai szakemberek is beszélnek. Az állam ma húszféle jogcímen ad pénzt a foci oktatására, de olyan bonyolult rendszerben, hogy a pénz elfolyik, a jó szándék pedig eltűnik, mielőtt a milliárdok célba érnének. Számonkérés pedig nincs. Ez a baj.

– Szokás mondani: az igazi tehetség azért csak utat tör magának...

– Téved, a szépreményű Tajti Mátyást például elvitték a Felcsúttól a Barcelonába, de a megfelelő alapok hiányában nem felelt meg a követelményeknek. Ez nem egyedi eset, a kikerülő fiatalok a felnőttkor küszöbén rendre elbuknak, és jönnek haza. Vagyis az akadémiák legfeljebb a gyenge színvonalú hazai utánpótlást biztosítják, de nemzetközi versenyképességet nem.

– Ha a játékosok nem felelnek meg a globális piac elvárásainak, legalább a hazai edzők elérik a nemzetközi szintet?

– A válogatott sikereihez kellett természetesen Dárdai Pál – aki a német tudást magyar ismeretanyaggal ötvözte –, illetve az általa jelölt Bernd Storck is. Mindketten a német piacról jöttek, ahol az értékek dominálnak, a teljesítménynek ára van. Nem utolsósorban mindketten győztes típusok. A magyar edzői karban nincs hasonlóan karizmatikus egyéniség, ők legfeljebb itthon kellenek, és ez persze meglátszik a hazai bajnoki meccseken.

– Szóval a leendő válogatott tagjai nem itthon edződnek, hanem a sikeres franciaországi bemutatkozása után máris az olasz bajnokságban szereplő Nagy Ádám útját választhatják.

– Őt egyébként az akadémia korábban nem tartotta elég tehetségesnek. Ennyit az utánpótlás-nevelés felkészültségéről.

– Ha a tehetséges játékosok elmennek, akkor be kell érni azzal, hogy a hazai foci, amellett hogy érdektelen, hosszú távon kényszerűen ráfizetéses is marad?

– Igen, de egyáltalán nem biztos, hogy el kell költeni húszmilliárdot tizenkét csapatra, ha ennyire alacsony a nézőszám és a pályán ilyen értékelhetetlenül gyenge a teljesítmény. Be kéne látni, hogy a jelenlegi NB I-es focira nincs igény. Tudom, mi a pénzügyi felzárkózás útját választottuk, de ennek kiadásait nem a piac finanszírozza, hanem a költségvetés. Átmenetileg persze az ilyen pénzügyi injekciónak is lehetne értelme, ha a forrásokat az egyenlő esélyek megteremtésére, normatív módon, teljesítmény alapján adnák.

– Persze tudjuk, nem így osztják. De mi lesz a következmény?

– Jellemzőnek érzem, hogy miután a Fradi kiesett a nála gyengébb és harmadannyira értékelt albán csapat ellen, azonnal panaszkodni kezdtek: kevés a tízmillió eurós költségvetés, meg kéne emelni öttel vagy tízzel. Pedig ha győznek az albánok ellen, az újabb forduló után már csaknem négymilliárddal lehettek volna gazdagabbak.

– Az ön elemzései szerint a magyar foci 2015. évi bevétele évente 16 milliárd, kiadása viszont 18 milliárd. Meddig lehet veszteséget termelni, miközben a világ nagy csapatai képesek nyereségesen működni?

– Nemcsak a klubok, de az egész liga veszteséget termel, az elmúlt hat évben csaknem húszmilliárd a deficit. Csak a Videotonnak egymilliárd-százmillió a vesztesége. Lehet, hogy „egyéb” csatornán keresztül megkapják a pénzüket, például az államilag finanszírozott hirdetések láthatók a pálya szélén, de a veszteségek miatt nincs valós piacuk a magyar kluboknak.

– Ma lényegében a politika dönti el, ki kapja a legtöbb támogatást, a társasági adó, a tao milliárdjaihoz a Fradi és a Videoton, no és a Felcsút juthat. Lehet, hogy az előre leosztott pénz miatt nézhetetlen a hazai bajnokság, hisz nincs valódi verseny?

– Az Orbán-kormány döntése a sportot stratégiai ágazattá minősítette, s jelentős közpénzt juttat a fejlesztésére. Ez helyes cél, de az eszköztár erősen vitatható. Különösen igaz ez a tao esetében, amely 45–66 milliárd évente, eddig összesen 250 milliárd került a sportba igen bonyolult csatornákon. Ez hasznos lenne, ha átláthatóan érkezne és a pályán elérendő eredményt nem borítaná. Ma ez csak részben van így. Az állami forrás ma nem építi a piacot, hanem rombolja.

– A stadionokért viszont még csak könyörögni sem kell, a politika dagadó kebellel készül arra, hogy 22 új, nagy befogadóképességű stadiont avasson fel; de mi történik, ha a nézők makacskodnak: tovább sem járnak meccsre?

– Kellenek új stadionok, de nem ennyi. Számításaim szerint eddig az első osztályú stadionok 100 székéből legfeljebb 17 helyen ült néző. A legnagyobb szurkolótáborral rendelkező Fradi-stadion 23 ezer helyén átlagosan nyolcezren ülnek, és a nézőszám folyamatosan csökken. Debrecenben a 22 ezres tribünön jó, ha négyezren követik a játékot. Az új MTK-pálya befogadóképessége 5500, a törzsszurkolók száma legfeljebb 1200. Hozzáteszem: a létesítmények fenntartása hihetetlen összegbe kerül majd. Ha tehát demagóg vagyok, akkor nem új stadionokat kell építeni, hanem a meglévőket kéne lebontani, mert az alacsony nézőszám miatt a fele biztosan felesleges. Operaházba sem azért jár az ember, hogy az üres széket vagy a stukkókat nézze, hanem azért, hogy az előadást élvezze. Ehhez mindenekelőtt színvonalas produkciókra lenne szükség a stadionokban is.