Magánvágyak, közfélelmek

- Ön fél-e mostanában?

– Ha a közéletből eredő félelmekre utal, akkor persze nem mondhatok mást: Európának ezen a részén az emberben mindig van szorongás. Ráadásul mostanában megint jó ok van arra, hogy felerősödjenek a magyarok történetileg nagyon is megalapozott félelmei.

- Nyitó kérdésemet az indokolja, hogy egyik cikkében a kormány lépései által keltett félelmekről írt, és a bűnösöket önkényesen kijelölő hatalomról is szólt. Elképzelhetőnek tartja-e, hogy egy nap visszamenőlegesen kétségbe vonják az ön életművét is, és bűnössé nyilvánítják?
– Erre még nem gondoltam. Hirtelenjében nem is tudom, milyen sok rosszat követhettem el életemben.

- Még megtudhatja.

– Lehet. De azért ilyen félelem nincs bennem.

- Ön arról is írt, hogy az a hatalom, amely félelmetesnek akar látszani, gyakran maga is szorong, miközben azt hiszi, hogy mások csak dinamikusnak látják. Van-e félnivalója a jelenlegi hatalomnak?ú

– Persze. Amikor a hatalom – ha az ember nagyon tapintatosan fogalmaz – túl dinamikus lépéssorozatokra szánja el magát. A sikertelenségtől a nevetségessé válásig sok minden van, ami aggodalmat kelthet abban, aki bátran átlépi a határokat. Félhet például a széles körű elfogadottság csökkenésétől, a kudarc lehetőségétől vagy akár attól, amit a pretoriánusok lázadásának szoktunk nevezni. Amikor a vezetéssel szembefordul az erős, mindenre elszánt belső gárda.

- Hogyan nevezné a hatalom mostani lépéseit, ha nem lenne olyan tapintatos?

– Arrogánsnak. És ez már a Fideszhez közel álló barátaim, ismerőseim egy részét is gondolkodóba ejti. Azt tapasztalom, hogy kis torokköszörüléssel, fejvakarással kezdik védeni a kormányt. A korábbi hónapokban még lelkesebbek voltak, dicsérendő határozottságot, erős kezet láttak olyan döntések előkészítésében is, amelyek ma már elbizonytalanítják őket.

- Ön a magyar politológusok doyenje. Már akkor is ezt a szakmát űzte, amikor voltaképpen Magyarországon még nem is volt politológia. Van-e tudományos kategóriája arra a hatalomra, amely most épül? Amely ledobja magáról az összes féket, ellensúlyt?

– Nos, már a Fidesz kormányra jutása előtt is sok szó esett az illiberális demokráciáról. Sokan úgy vélekednek, hogy az ilyen, ellensúlyok nélküli rendszer már nem is nevezhető demokráciának. Én óvatosabb lennék, hiszen a demokrácia évezredes terminus. Sokféle demokrácia lehetséges, és arról semmiképpen se feledkezzünk meg, hogy ennek a kormánynak óriási mértékű az elfogadottsága.

- Tény: egyes felmérések szerint a Fidesz népszerűsége az Alkotmánybíróság elleni fellépés után is erősödött. Ez azt jelenti, hogy az embereknek ma már nem is olyan fontos a demokrácia, az úgynevezett jogállamiság? Vagy nem is volt Magyarországon olyan fontos soha?

– Nem hinném, hogy erről van szó. Az emberek – miközben rengeteg hétköznapi dolog szorítja őket...

- ...például a pénztelenség...

– ...évszázadokra visszamenően igenis hittek a szabadságban, az egyenlőségben, a demokráciában, a respublikában, még akkor is, ha a többség fogalmilag nem tudta meghatározni ezeket az értékeket. Csakhogy nagyon különböző korszakok vannak és voltak, akár csak a 20. században is. Van időszak, amikor egy-egy ideológiára, egy-egy politikai célkitűzésre még az éhesek és kiszolgáltatottak is fogékonyak. Máskor a többség egyszerűen fütyül a politikára, hiszen a demokrácia ezt is lehetővé teszi. Manapság azonban más a helyzet. A kormány céljaiban és lépéseiben sajátos egyveleget láthatunk. És ez magyarázza különlegesen magas támogatottságát, minden rögtönzése, hibája ellenére is. Adott egy baloldalinak látszó gazdaságpolitika, és hozzá egy igen konzervatív, jobboldali társadalompolitika. Ez a kettősség egyelőre lehetővé teszi, hogy ki-ki saját reményeinek, álmainak megvalósítását remélje a kormánytól. Van, akinek az tetszik, hogy a kormány amire csak lehet, ráaggatja a nemzeti címkét, mások a bank- és válságadókat mint a külföldi szipolyozók elleni kemény fellépést üdvözlik. És persze most üt vissza az is, hogy az elmúlt években – mondhatunk nyolcat, de akár húszat is – lebecsülték, félresöpörték az egyenlőség eszméjét. A Fidesz egyenlősítő törekvései viszont igen hatásosak.

- Holott azt látjuk, hogy a legfontosabb intézkedések – például az egykulcsos adó – éppen a gazdagokat teszik még gazdagabbá, és a szegényeket még szegényebbé.

– Igen. Ám a bankellenesség, a nagy távközlési cégekre és kereskedelmi láncokra kivetett válságadók nagyon tetszenek azoknak, akik úgy gondolják: minden bajuk forrása az, hogy állítólag kiszolgáltatottak vagyunk, mert gyarmati sorba döntöttek bennünket. Mindez összefonódik azokkal a függetlenségi érzeményekkel, amelyeknek hatalmas hajtóerejük volt Magyarországon 1848-ban, 1956-ban és a rendszerváltáskor is. A függetlenség vágya éppúgy működött a Habsburgok, mint a szovjet birodalom ellen. Tehát ilyen értelemben természetes, hogy a baloldali hangütésnek sok támogatója van.

- Érdekes, egyelőre milyen kevesen vannak, akik legalábbis gyanúsnak tartják, hogy a nemzeti együttműködés állítólagos rendszerében milyen erősek a kirekesztő tendenciák. Ez nem sok jót ígér.

– A jelenkori nemzetállami politika merőben eltér attól a liberális nemzetállamtól, amely a 19. században alakult ki. Az befogadó, asszimiláló állam volt. Ma egyfajta etnizálódás, kitaszítás érvényesül, éppen emiatt van bennem súlyos és növekvő ellenérzés a nemzetállami politikával szemben. Nemzettestvér, talajgyökér: olyan elfeledett, lejáratott szavak, hülyeségek válnak újra használatossá és sokak számára pozitívan kimondhatóvá, hogy emiatt már nem elég szomorkodni, érvelni is kell ellene. De tény: ez a tendencia nemcsak nálunk érvényesül, a kirekesztés erősödik Hollandiától Izraelig.

- Egyik írásában dicsérte a rendszerváltás bársonyos, erőszak nélküli voltát. Azt, hogy nem volt forradalom. Pedig utólag sokan éppen ezt hiányolják. Igényeiknek pedig az úgynevezett fülkeforradalommal szeretne megfelelni a kormány. Honnan ez a vágy az égszakadásra, földindulásra?

– Ostobaságnak tartom, hogy akadnak, akik mai gondjaink gyökerét abban látják: húsz évvel ezelőtt nem lőttünk egymásra géppisztollyal. Súlyos tévedés azt hinni, hogy a történelem homályos foltjait vérrel lehet megtisztítani. Vannak, akik úgy vélik, hogy a Fidesz-vezetők cinikusak, amikor fülkeforradalmat emlegetnek azok kedvéért, akik éles váltásra vágynak. Szerintem nagyobb bajról van szó. Azt föltételezem: Orbán Viktor és követői mélyen hisznek abban, hogy a világ megújításra, méghozzá forradalmi megújításra vár. Arra, hogy éppen ők újítsák meg. Hogy létezhet olyan gazdaság, amelyre nem érvényesek a korábban megfogalmazott törvények, hogy ki lehet alakítani a teljes gazdasági szuverenitást, megtartva az uniós tagság minden előnyét. Úgy főnek-forognak saját hitükben, hogy az már egyenlő a konok károkozással. Ezt azonban nem könnyű belátniuk, mert lemondtak az európai civilizáció egyik lényeges belső értékéről: a saját racionalitásunkban, eszünkben való kételkedés képességéről. Látszólag a tétovázás gyöngesége, ha saját magunkat is megkérdőjelezzük. Ám hosszabb távon éppen ez tesz képessé a megújulásra.

- Meddig tarthat a Fidesz diadalmente? Mikor mondják az emberek, hogy ébresztő? Amikor nem telik már párizsira?

– Nem tudom. Biztos, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. Én a hiteket, szimbólumokat nagyon-nagyon fontosnak tartom. De kétségtelen: ha az ígéretek megroggyannak, ha nem sikerül teljesíteni őket, akkor növekszik azoknak a Fidesz-hívőknek a száma, akik torokköszörüléssel kezdik a kormány intézkedéseinek védelmét. Vagy már nem is védik őket.

- Az ellenzék gyenge, a civil társadalom fejletlen. Ön a torokköszörülőktől várja a változást. Tehát azt gondolja, hogy ma a Fidesz az egyetlen tényező, amely visszafoghatja a Fideszt?

– Igen, azt gondolom, hogy bármilyen változás csak a Fidesz támogatottságának gyöngülésével, a hívek kiábrándulásával kezdődhet. Ám kétélű dolog azt méricskélni, hogy mikor bukhat bele a kormány ebbe vagy abba. Mert mindnyájan nagyon megjárjuk, ha belebukik. Valószínűleg mindenki számára az lenne a legjobb, ha a mostani hatalom inkább kijózanodna, lehiggadna, felhagyna a jogállamiságot sértő lépésekkel. Mert a hatalmi arrogancia egy idő után bizonyosan visszaüt. Visszaüt például az államapparátus elkötelezett, hűséges, hozzáértő munkatársainak mélységes lenézése. Hogy mikor? Fogalmam sincs.

- Aligha a kijózanodás jele, hogy a parlament elfogadta az új médiaalkotmányt. Mit szól hozzá a Magyar Rádió volt elnöke?

– Az az igazság: a rádióban eltöltött élményteli két és fél év után megkönnyebbülést éreztem, hogy már nem kell a médiával foglalkoznom, és más irányba indulhatok. De a kérdést nem akarom megkerülni. A mostani döntések is a nyilvánosságot, a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozzák. Persze ezer ága-boga van egy törvénynek, pláne a végrehajtásnak, de abban, amit a kormány meglépett, a közszolgálati média számára semmi biztató vagy reménykeltő nincsen. A kereskedelmi adókat nem féltem. Ők előbb-utóbb megtermelik a profitjukat. A mostani döntéseket megint a közszolgálat sínyli meg: egyre bomlik, laposodik az a hatalmas kulturális bázis, amelyet a Magyar Rádió és a Magyar Televízió egyébként nagyon nehéz politikai körülmények között létrehozott. Hosszú évek óta ennek a hagyománynak a folyamatos pusztulását látja az ember. Pedig ma még nyomokban fellelhetők azok az értékek, amelyeket csak a közszolgálatban lehetett megtalálni. Ha egyre kevesebben is, de legalább vannak még például külföldi tudósítók, egyáltalán létezik a külföld, lehet valamit hallani a nagyvilágról is. Ott még nem zárult be a provincializmusnak az a köre, amelyben a külvilággal való kapcsolat egyetlen módja az, hogy kitelefonálgatnak a stúdióból. Mit mondhatok? Fájdalmas tény a közszolgálat ethoszának szétporlása. Annak annyi.