Ki kell állni értük!

A Nyugatinál találkozunk. „Marabu” (Szabó László Róbert) Vácról jön, „Pápai” (Pápai Gábor) a körút felől. Reggel van. Tescós zacskók között homleszek alszanak az aluljárókban, álmos emberek állnak sorba a pogácsásnál.

Pápai egy mappát vesz elő, mutatja, mit rajzolt Maraburól.
– Nem örülök – poénkodik az érintett.
Ő még nem készült el a Pápairól szóló karikatúrával, nem szokott portrét rajzolni, mi unszoltuk, tegyen most kivételt.

Neki – mint mondja – inkább a csöndes humor a „munkaeszköze”, kollégájáé meg a harcos szatíra. Egy valamiben hasonlítanak: mindketten magányos alkotók, főként otthon dolgoznak. A szerkesztőségi világnak, a kávéházi, kocsmai életnek a számítógépek kora vetett véget.

A párizsi mészárlás miatt találkozunk, a Charlie Hebdóra emlékezve ülünk le egy kávézóban.

Pápai a lap betiltott elődjét, a Hara-kiri Hebdót ismerte korábban. Az újság – egy diszkótűzre utalva, amelyben több mint 140 ember halt meg – karikírozva számolt be De Gaulle haláláról. Marabu szerint a Hara-kiri a hatvanas évek kultúrájának szemtelenségét képviselte, robbantani, változtatni akart.

Pápai 17 évvel ezelőtt Jean Plantureux-vel (ismertebb nevén: Plantu), a francia Le Monde címlap-karikaturistájával közösen állított ki Budapesten. Göncz Árpád akkori köztársasági elnök nyitotta meg kiállításukat. Plantu akkor Pápainál lakott, laza fickó volt. A konzervatív francia államfő, Chirac szóba sem akart állni vele, a rajzoló túl ellenzéki volt neki.

– De könyörgök, milyen legyen egy karikaturista? – mosolyog Pápai, akinek a Charlie Hebdóról készült karikatúráját a Francia Intézet egyik alkalmazottja most eljuttatja a munkatársait gyászoló párizsi lapnak.

– Hatalmas a veszteség, ki kell állni értük. Gesztusnak szánom, hogy odaadom a rajzom. Ez ugyanolyan, mintha magasba emelnék egy lapot: Je suis Charlie! (Én vagyok Charlie!)
Pápai szerint az áldozatok kultikus karikaturisták voltak, felnézett rájuk a szakma.

– De sajnos nem egyedülálló a történet. Megtámadták már más országok rajzolóit is – mondja Marabu. – Voltak, akiket megvertek a kormánymilicisták, másnak eltörték az ujját. Sok helyütt megfélemlítik a kollégáinkat.

Marabu szerint nehéz magyarként megítélni, mit jelentett a franciáknak a Charlie Hebdo. Stílusban ég és föld a különbség a hazai meg a párizsi rajzolók között. De nem alábbvaló egyik sem, ahogy az angolok udvarias stílusa sem különb a többiekénél. Csak más.

Pápai szerint Franciaországban a szekularizációnak, a szólás szabadságának sokkal nagyobb a becsülete, mint idehaza.

– Náluk máshol van az ingerküszöb. Az ottani közéleti szereplők megértették: ha megsértődnek egy fricskán, azzal csak veszíthetnek – mondja.

Marabu úgy véli, tőlünk nyugatra a politikusok valóban a tűzvonalban edződnek és választódnak ki, míg nálunk kontraszelektált a közélet.

Az Hebdo nem kímélte egyetlen vallás vagy hatalom képviselőjét sem. Vaskos, sokszor altesti humorral figurázott ki minden, általa visszásnak tartott jelenséget.

Hogy a magyarok szemérmesebbek a franciáknál?

Marabu szerint feltétlenül. Úgy véli, idehaza Maksa Zoltán ügye mutatja, nem szabad bármeddig elmenni a viccelődésben. A humorista szilveszter előtti, Hír TV-s poénján sokan kiakadtak: „Mintegy kétszáz magányos nő várakozik napok óta az ELTE jogi kar környékén megerőszakolásban reménykedve.” Nagy botrány és bocsánatkérés lett az ügyből.

Marabu és Pápai felidézik az Új Hölgyfutár című lap ügyét. Az újság a kilencvenes évek elején a koronás címer rajzával jelent meg, melynek egyik oldalán egy angyal, a másikon egy ördög elégítette ki magát. Torgyán József ezután a Szent Korona megbecstelenítéséről szónokolt, hetekig téma lett belőle. Ugyanakkor a jobbos Pesti Hírlap mellékletében, a Pesti Veréb karikatúrájában is szerepelt a korona, de a lap egyik vezetője azzal védekezett: hiszen csak vicc.

A Hócipőben Fenekovács László G. Nagyné Maczó Ágnest rajzolta le fürdőruhában. Az Országgyűlés akkori kisgazda alelnöke felháborodott, perelt és nyert.

Pápai szerint a botrányokat olykor célzott fegyverként használják: nemrég Rózsa Milánról készült karikatúrája verte ki a biztosítékot. Pápai közelről ismerte a civil aktivistát, aki fiatalon ugrott vonat elé. A róla készült karikatúrán József Attila és Rózsa egy felhőn ül angyalszárnyakkal, s utóbbi annyit mond: „A vonatok újabbak, de a pálya ugyanaz.” Pápai a rajzot személyes búcsúnak szánta. A Cink.hu viszont így írt róla: „Ízléses karikatúrában foglalkozik az öngyilkossággal a Népszava.”

– Az igazi célpont az újság volt, nem én. Ezek nem igazi botrányok, inkább személyes ügyek. A Charlie Hebdónál sem a rajz volt a lényeg. Az csak apropót adott, hogy egy bizonyos szellemiséget támadjanak.

A hazai réteg-vicclapok sokkal messzebbre mennek: volt, amelyik szexuális aktus közben ábrázolt politikusokat.
– Tényleg, hol a tolerancia határa? – fakad ki Marabu.
– A példányszámnál – vágja rá Pápai. – Ha ugyanez a karikatúra egy nagyobb lapban jelenik meg, azonnal kitör a botrány.
– Ugyanakkor az internet tele van elképesztően sok mocsok anyaggal. Senki sem háborodik fel, senki sem koppint oda – mondja Marabu.

Pápai szerint a tévés valóságshow-k és a blogok megjelenésével kiderült, hogy nem csak a képzett emberek „állják a képernyőt” vagy tudnak több tízezres olvasottságot elérni. Most a politikában történik ugyanez: míg Gyurcsány ezres, addig egy diák, minden különösebb üzenet nélkül is több tízezres tömeget tud megmozgatni.

Marabu úgy véli, ugyanez zajlik ma a karikatúra területén.
– Ha valaki slendriánul készít egy képet, és feltölti az internetre, kit érdekel, hogy túlzó, esetleg igaztalan, ha pofátlan, friss és szellemes? A mémek hoznak ötezer lájkot, míg te ötvenért megizzadsz. Megirigyeltem ezt a világot. Én is kipróbáltam, csináltam mémet. Figyeltem, hogyan záporoznak a lájkok. Aztán jöttek a kommentelők, az internet farkasai, elképesztő gyűlölethullámot provokáltam. Megijedtem, mit kavartam fel – mondja Marabu.

Hogy az internetes népművészet bosszantja-e a hivatásos karikaturistákat?

– Dehogy. Szórakoztatnak minket. Ha mi nem dekódolnánk a korszak szellemiségét, nem lehetnénk karikaturisták – állítja Pápai.

– De csak akkor jó egy karikatúra, ha igazságos. Nagyon nehéz ilyet rajzolni, mert az újságokban sok a manipuláció, a politikai tematizálás, így nem tudhatjuk, mi igaz – teszi hozzá Marabu.
Hogy rajzban meddig mennek el?

– Amit nem tennék meg társalgásban, azt rajzban sem. Bizonyos, a magánélettel, a szexualitással, az emberek identitásával kapcsolatos érzékenységeket akkor sem sértenék meg, ha vitában állok valakivel. Ha a családban veszekszünk, akkor sem vágjuk a másik fejéhez a herendi vázát – mondja Pápai.

– Az én rajzaimnak nincs élük, nem bántóak – így Marabu. – Nem azért, mert izzadva törekszem erre. Itt nem lehet alakoskodni, olyan a humorom, amilyen én magam vagyok. A Charles Hebdo engem nem arra tanít, hogy rajta, te is piszkíts az asztal közepére. Nekem azt üzenik: merj olyan lenni, amilyen vagy. Ha hülye ruhákban akarsz az utcán énekelni, tedd meg. Ha karthauzi szerzetes akarsz lenni, vonulj vissza! Légy szabad: ha gúnyolódni szeretsz, gúnyolódj, ha merengeni, akkor merengj, de engedd meg, hogy mások is szabadok legyenek, és ne azt kelljen tenniük, amit te vársz el tőlük.