Az egység kancellárja

1989. augusztus 25-én titokban járt Kohlnál Németh Miklós kormányfő és külügyminisztere, Horn Gyula. „A magyarok egyrészt közölték, hogy pénzügyi nehézségeik vannak, másrészt, hogy lehetővé teszik a Magyarországon tartózkodó NDK-németek kiutazását” – rögzítette tárgyalásukat írásban Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter. Nagy szerepet játszott azután az egyeztetett időzítés: Kohl éppen szeptember 10-én, a CDU kongresszusának előestéjén jelenti be, mielőtt meg kell birkóznia őt leváltani kívánó ellenfeleivel: a magyarok éjféltől megnyitják a nyugati határt. A kancellár maradt.

A Kohl-életrajz szerzője csak néhány évvel fiatalabb hősénél, és történész munkatársaként sok éven át közelről volt tanúja előbb a tartományi miniszterelnök, a „pfalzi választófejedelem”, majd „a német egység kancellárja” magasra ívelő pályájának. A személyes viszony ellenére túlnyomórészt elfogulatlan, ezeroldalas kötetből fiatalkorától becsvágyó és rendkívül céltudatos politikus képe rajzolódik ki.

Helmut Kohl következetesen folytatta Konrad Adenauer művét, még erősebben lehorgonyozva Németországot – többek között a franciákkal való történelmi megbékéléssel – a demokratikus európai közösségben. De sokkal többet is tett: felismerve a történelmi lehetőséget, elérte a német egységet, összenőtt hazájának maradéktalan gazdasági és katonai beilleszkedését a nyugati szövetségekbe. Majd gondosan őrködött azon, hogy az immár legnagyobb európai hatalomtól továbbra se érezhesse senki fenyegetve magát.

Helmut Kohl, a sikeres tartományi miniszterelnök 1982 októberében került a kormány élére, ahol tizenhat éven át maradt. Tovább, mint bárki, és ellenfelei sem vitatják, hogy példaképe, Adenauer mellett a legjelentősebb kancellárrá vált. Becsvágya, munkamániája mellett (az utóbbi miatt öngyilkos lett felesége, elfordultak tőle fiai) volt bátorsága kiemelkedő munkatársakat választani maga mellé, nem tartva attól, hogy árnyékot vetnek rá. Ilyen volt például kabinetfőnöke, Wolfgang Schäuble, aki a Merkel-kormány pénzügyminisztereként ma a világpolitika egyik főszereplője. Vagy külpolitikai jobbkeze, Horst Teltschik, a nyolcvanas évektől a „magyar kapcsolat” remekül tájékozott, hatékony ápolója.

Emlékszünk még Havasi Ferenc nevére? Schwarz igen: felidézi, hogy az MSZMP PB tagja 1987 májusában járt Kohlnál, és a kancellár üzent vele. Elmondta neki: arra bátorította Reagan amerikai elnököt, próbálja meg – Gorbacsov SZKP-főtitkárral szót értve – „előrevinni a dolgokat” Kelet-Európában. „A magyar reformerek akkor, amint később is, a legfontosabb partnerek közé tartoztak, akiktől a kancellár tájékozódott a keleti tömb belső fejleményeiről, s akik szívesen továbbították jelzéseit Moszkvába” – olvashatjuk.

Annak ellenére alakult így, hogy a kancellár – az ismert történelmi okokból – a lengyelekhez való közeledést tartotta a legfontosabbnak. Ám míg a Kohl által becsült Jaruzelski tábornokkal, majd Tadeusz Mazowiecki miniszterelnökkel sem tudott jó személyes viszonyt kialakítani, Németh és Horn esetében könnyen találtak közös hangot. Persze azért is, mert nem terhelte a kapcsolatokat a múlt öröksége, és a reformkommunisták – ellentétben a lengyelekkel – tisztességes megállapodást kötöttek a német kisebbségről. 1987 őszén Kohl kijelentette George Bushnak, Reagan alelnökének: szerinte Kádár „gulyáskommunizmusa” az egyetlen ésszerű fejlődési lehetőség a keleti tömbben.

Gorbacsovban viszont akkor még egyáltalán nem bízott: „Az kommunista volt és marad, és csak bolondok adhatnak neki Nobel-békedíjat” – vélte. A két politikus utóbb viszont remekül megértette egymást. Sőt: Kohl szilárdan kiállt újdonsült barátja mellett, amikor annak belpolitikai helyzete megingott – emiatt sokáig nem állt szóba Jelcinnel. Egyik bonni látogatásán arról biztosította Gorbacsovot, hogy ostobaság lenne szétrombolni a Szovjetuniót, hiszen miként lehetne azután leszerelni az atomfegyvereket? Egyúttal figyelmeztette vendégét: hagyja csatlakozni a magyarokat az európai integrációhoz, hiszen ez Moszkvának is hasznos lehet.

Schwarz felidézi, hogy hőse már egészen fiatalon a páneurópai eszme híve volt. Meggyőződése szerint hazájának nemzeti érdeke, hogy közös európai gazdaság, majd a közös külpolitika keretében találja meg helyét, szuverenitásának minél nagyobb részét átadva a közösségnek. Bismarckkal, a hatalom bűvöletében élő birodalomegyesítővel szemben Kohl azon fáradozott, hogy szuverenitásukból minél többet leadjanak a németek. Ezért szorgalmazta az euró bevezetését is – pedig a választók többsége megtartotta volna a márkát. A minél teljesebb integrációt elővigyázatból is szorgalmazta az egyesüléskor új tápot kapott nacionalista törekvések megfékezésére. Ezért dolgozott a kancellár 1998-as távozásáig oly szívósan tovább a lengyelekhez, oroszokhoz – és a franciákhoz, britekhez – fűződő viszony javításán. Miután a két utóbbi hatalom először bizony ellenezte az újraegyesülést – ha emlékszünk még.

Egyébként Kohl, még kevésbé sok párttársa, nem is gondolta, hogy megérhetik az újraegyesülést. Egy 1988 elején, a CDU kongresszusára készült dokumentumban még az szerepelt, hogy „a német kérdés megoldása jelenleg nem lehetséges”. Nem akarta elsietni velünk sem. 1992-ben a pártelnökség bizalmas ülésén kijelentette: „Nem ismételhetjük meg a portugál–görög–ír kísérletet, nem lehet a közösség gazdasági és szociális színvonalát lesüllyeszteni azzal, hogy felveszünk teljes jogokkal felruházott, de gazdaságilag még gyenge országokat.” Románokról, bolgárokról akkor még hallani sem akart, a törökök felvételéről pedig soha.

1999 végén utolérte megannyi politikus sorsa: kiderült, hogy korábban sutyiban milliós nagyságrendben fogadott el pénzeket gazdagoktól pártjának támogatására – ráadásul a titkos számlákat először letagadta. A botrány csúcsán pártja lemondta díszelnöke 70. születésnapjának ünnepségeit, majd a CDU főtitkára, Angela Merkel – Kohl „felfedezettje” s korábbi minisztere – a sajtóban szólította fel támogatóját: adja fel címét és mandátumát.

Tíz éve Kohl teljesen vissza is vonult, egy évre rá öngyilkos lett régen beteg felesége. Az özvegyember utóbb 35 évvel fiatalabb közgazdászt választott új társául, akit aztán feleségül is vett. A kórházban, mi-után agyvérzés érte, részben lebénult, s ritka nyilvános szereplésein tolószékben látni a nehezen is beszélő óriást.