Árpi bácsi, köszönjük!

Göncz Árpád persze Göncz maradt, csak zárkózottabban él, asszonyi kormányzás alatt, mint rendesen, ami egyszerre a szerelem emlékműve és kései anyaság. Látogatót ritkásan fogadnak, már azt sem tudhatjuk, regisztrálja-e Árpád a felé áradó szeretetet. A hírt, hogy a Republicon Intézet konferenciával tiszteleg elnöki s fél életet felölelő ellenzéki korszaka előtt. Hogy újra felidézik, milyen lehetett a legendás Tildy-féle kisgazdapárt, ahol Göncz ifivezető, lapszerkesztő is volt. Hogy elmondják majd újra, mi is történhetett 1957-ben a Bibó-perben. Hogy húzhatta ki a gyufát épp az Árpi annyira, hogy begyűjtötte az életfogytot, „a fellebbezés lehetősége nélkül”? Persze az életfogytiglan politikai perben fél győzelem, maga az életben maradás és a lehetséges amnesztia. És mit léphettek az indiaiak? Hogy mozgott az a Nehru-féle „finom metszésű diplomácia”, amely az „el nem kötelezettség bájával” élve óvatosan közbenjárt a kegyelmekért.

Nem véletlen, hogy Göncz egyik első, tán legfontosabb protokollfellépése Újdelhihez kötődött. Megindultan, szívére tett kézzel botladozott az elnöki bársonyszőnyegen, szemét az indiai lobogóra függesztve. Önmagában ezért is érdemes volt elnökké avanzsálni. De ugyanezt az őszinte odaadást láttam akkor is, amikor a vogul rokonokkal sátorozva az Ob mellett rénszarvashúst falatozott bicskahegyről. Árpád galambősz, tiszta arcú, élénk tekintetű úr volt elnökként is, aki minden helyzetben feltalálta magát. Karót nyelt, merev utódaival ellentétben Gönczből a természetesség méltósága áradt. Nem véletlenül mondogatta alig titkolt rosszallással a volt barát, Antall József: „Én persze nem hercigeskedni jöttem.” De mit tegyünk, ha Göncz más volt. A maga módján hercig, aki halálosan komolyan veszi hivatalát.

De hol van ez már? Újra elszalad húsz őrült év, az 1922-es korosztályos társak közül ugyan hányan élnek? Az érettségi tabló a Werbőczyben néma. Göncz a Trianon utáni korszak gyermeke, egy postatiszt fia, aki épp ’44-ben diplomázott, a legszerencsésebb évfolyamban, mert nem vitték el katonának. A fogságokból megszökdösött. De ’57-ben már ez sem ment. A híres (’59-es) váci éhségsztrájk vezéralakja ’63-ig ült. Így lesz a végén „kényszerértelmiségi”, szabadfoglalkozású író-műfordító, ami a Kádár-kor legszerencsésebb egzisztenciája lehetett. Mennyivel jobb A gyűrűk ura vagy a Tövismadarak szövegével bíbelődni, mint pöffeszkedő alakok előtt hajbókolni.

Az elnök élete tömény protokoll. Az sem pihentető, ha mások osztják be az idődet. Amilyen természetes politikai ösztönökkel bírt Göncz az alkotmányos csatákban, annyira „antielnök” volt a diplomáciai szalonokban. Kuncze mesélte egyszer, milyen bájos volt, amikor Manilában a Fülöp-szigetek elnöke fogadta a magyar küldöttséget. Feltárult a kétszárnyú, faragott ajtó, odabenn csillárok ragyogtak, Göncz kétségbeesetten keresgélte a fő vendéglátót. Az elnök nyilván a legdíszesebb sújtásos egyenruha lehet. Megindultan ölelte magához a portást. Egy normális elnök pályája gikszerek sora. Göncz tíz évet húzott le a protokoll fogságában, utolsó két esztendejében láttuk rajta a fáradást. Aztán eltávolodott a közélettől. Nem tartott levezető edzést. Itt-ott még felbukkant, de 2006 óta gyakorlatilag nem látjuk. Igaz, ez az utolsó, háborús évtized már nem Göncz (s nem a rendszerváltók) világa. Göncz kibékítő karaktere egyre kevésbé illett a képbe.

Hogy miként kezelte a sajtót, s miért szerettük annyira mi skriblerek (mert szerettük és szeretjük változatlanul), arról történetünk is van. 1991 nyarán egy mezítlábas bulvárlap oszlopos tagjaként furcsa párbeszéd ütötte meg a fülemet. S., az ügyeletes kavarógép az elnökkel telefonozott.

– Jó, hívlak, Árpi bácsi, Romániából. Ha kijöttem az Iliescutól. Oké?
– Hogy fértél hozzá? – kérdeztem.
– Felhívtam az öreget. Szokásom.
– Aha. Megadnád a számát?
– Persze.
Ugyan hol volt akkor (1991-ben) mobil meg kabinetfőnök? A sajtós az elnöki hivatal hátsó szobájában gubbasztott, és keresztrejtvényt fejtett. Tárcsáztam Göncz elnököt, mert láttam, „így szokás”.

– Szia – mondta az ismerős hang ismeretlenül. – Mondjad.
Kérdeztem valami lényegtelent, majd váratlan ötlettel elkértem tőle „a Jóska számát”, Antallét.

– Jó a lapotok – hadarta kapkodva Árpád. – Máris hozom a számot, kérlek, ne áruld el, hogy tőlem kaptad. De most el kell köszönnöm, a zuhany alól ugrottam ki, csöpög a fenekemről a víz.

Tudom, most elfogult vagyok, mert nem létezhet, mozoghat mindenki a politikai színpadon olyan közvetlen természetességgel, mint Göncz Árpád. Nyakló és szelekció nélkül, „mindenkivel szóba állva”. Végül a politikának „professzionalizálódnia kell”, s ez be is következett. Göncz ezzel párhuzamosan lett egyre haloványabb, kopott ki a világból. Már kevesebbre becsülték a nagyapás, kifinomult sármosságot. Eljött a rinocéroszok kora. A civil levegő fogyott el. Elnökségének utolsó (fideszes) periódusában alig hallunk róla, csak azt tudjuk, hogy létezik, hivatalában van. De már az is öröm, pláne úgy, hogy ’98 után Torgyán árnya vetődik az elnöki hivatalra.

Tény, hogy Göncz Antall találmánya volt. Ő ajánlotta a szabad demokrata ügyvivőt, apjának, az idősebb Antallnak a politikustársát, a „kisgazda-tradíció folytatóját” az SZDSZ-nek a paktum részeként. Tölgyessyék annyira meglepődtek, hogy azonnal el is fogadták. Még szép. Kedvező csillagállás kellett ahhoz, hogy az országnak méltó elnöke legyen.

A későbbi történet kevésbé érdekes. Miről írjunk? Emlegessük a két ősrendszerváltó (Antall és Göncz) alkotmányos konfliktusát (médiaháború), írjunk arról, hogy az elnök mikor találta meg vagy veszítette el az aláíró-golyóstollát? Tény, hogy a két férfiú barátsága megkeseredett. De mit számít ez húsz év után, kilencvenévesen? Számít valamit, hogy alkotmányos értelemben ki a honvédség főparancsnoka? Az elnök? Hiszen már honvédség sincs, csak minisztérium. Írjunk arról, hogy a nácik kifütyülték, leordították a téren? Hát persze hogy leordították, övék a világ, a magyar demokrácia az üvöltés szabadsága. Az sem túl érdekes, hogy az ’56-os veterántársak ellenszenvvel tekintettek rá. Persze. Milyen érzés átélni, hogy rendszereket váltunk, s maradok, aki voltam, kisnyugdíjas, műbőr kalapban, akit a kutya is megugat. De Árpád ragyog, Árpád sikeres, a forradalom reprezentánsa lett. Mert az lett.

Nyolcvanhat pont – ez a magyar népszerűségi csúcs a Szonda mérése szerint. Még Göncz Árpád állította fel, 1991-ben. Tíz év alatt ő is visszacsúszott a stabil hetven közelébe. „Álamelnök” Schmitt Olimpikon Pál harminchét bázisponttal vezette a listát, de azóta visszaesett a harmadik helyre. Szinte mindegy: ötven pont alatt – a közvélemény-kutatók mondják – ez inkább „népszerűtlenségi mutató”.

Kilencven felé lassul az idő, a falióra csöndesen ketyeg, a téli kertben alszanak a fák. A fotelban a házigazda is szundikál. Álmodik. Hol az a soha be nem fejezhető huszadik század? Nyom nélkül tűnt el, mint beszántott bombatölcsér? Hova tűnt a rendszerváltás napsütötte nyara? Mivé lett az Európa-álom? És mi lett a köztársaságból, amelynek Göncz Árpád mintaadó elnöke volt?

Kilencven felé lassul a délután. Odakinn vihar dúl, a köztársaság eresztékei recsegnek. Az első elnök morálisan, politikailag feddhetetlen férfiú volt, a második szolid jogászprofesszor, a harmadik tudós mizantróp. A mostaniról a közvélemény azt találgatja: vajon lopós, vagy csupán hazudós? És tud-e helyesírni?

De ezek a hullámok messze dübörögnek. Az öreg egy másik világról álmodik. Egy helyről, ahol a lelkek szabad köztársasága ünnepli az örök fényt.