A zene Oscar-díjasa

Azóta vagyok igazán komolyzene-rajongó, amióta hegedülni hallottam Baráti Kristófot élőben. Zenész barátaival nemrég kamaraestet adott a MÜPA-ban, majd a Zeneakadémián háromkoncertes Beethoven-maratont játszott Würtz Klára zongoraművésszel. A zeneszerző összes szonátáját előadták. Közben Kristóf Japánban, aztán Svájcban is koncertezett.

A legnagyobb internetes zenei portál, a Bachtrack.com minden évben közzéteszi a klasszikus zene csúcsteljesítményeiről készített toplistáját: 2014-ben a világon a legtöbbet foglalkoztatott hegedűművész Baráti Kristóf volt. Megelőzött amerikai, angol, német, francia, görög sztárhegedűsöket.

A magyar „rekorder” harminchat éves. A Liszt Ferenc téren, egy árnyékos kávézóban beszélgettünk. Azzal kezdi: a siker menedzserének, Körner Tamásnak is érdeme. A Budapesti Fesztiválzenekar volt ügyvezető igazgatója három éve alapított saját komolyzenei ügynökséget, s ma ő menedzseli Várdai István csellistát és Várjon Dénes zongoraművészt is, akik saját hangszeres kategóriájukban a második, illetve az ötödik helyezést érték el a Bachtrack.com listáján. A fiatal hazai muzsikusnemzedék tehát megint ott van a nemzetközi élvonalban.

– Tamás elképesztő energiákkal dolgozik, rengeteg kaput nyit meg előttünk, de rajtunk múlik, mit kezdünk a lehetőségeinkkel – jegyzi meg Baráti Kristóf. S noha nyolcévesen már zenekarral lépett föl, nem gondolja, hogy csodagyerek lett volna.
– Nem szeretem ezt a kifejezést, hiszen mindegyik gyerek csoda. Csak meg kell találnia azt, ami boldoggá teheti az életben.
Kristóf Budapesten született zenészcsaládban; édesanyja hegedült, édesapja csellózott. Fiuk másfél éves volt, amikor Venezuelába költöztek, és az egyik ottani újonnan alakult szimfonikus zenekar tagokat toborzott. A magyar család később Caracasban telepedett le. A kisfiú trombitálni szeretett volna, ám ötévesen megkapta első hegedűjét, és onnantól nem volt kérdés a jövője. Szüleivel is rengeteget gyakorolt. Főleg apja mércéjének nem volt könnyű megfelelni. De meglett az eredménye: a fiú hamarosan Vivaldit játszott első koncertjén.

Ma már mosolyogva meséli, miként vált gyerekszólistává. Venezuelában egy vidéki városban szerepeltek a maracaibói szimfonikusokkal. Kiderült, a zenekari kottákat otthon felejtették, így Kristóf kénytelen volt önálló műsorral szórakoztatni a közönséget. A derűs dél-amerikai temperamentum is formálta személyiségét.

Venezuelát 1991-ben hagyta el. Mehetett volna a manhattani zeneiskolába a legkiválóbbak közé tanulni, de ő inkább Magyarországra akart visszatérni.

– New Yorkban egyedül lettem volna, idegen környezetben, befogadó családnál. Nem biztos, hogy a gyors karrier megér ennyit.

Szülei egy ideig még kint maradtak, Kristóf egyedül érkezett meg Budapestre, nagymamájához, rokonaihoz. Tizenkét évesen, 91-ben felvették a Zeneakadémia előkészítőjébe, a különleges tehetségű gyerekek osztályába. A hangszeres képzést, zeneelméletet akadémiai szinten tanulta, mellette közismereti órákra járt a táncművészeti főiskolára. Amíg a korabeli srácok délutánonként fociztak, ő a hegedűjén gyakorolt. Ám ez nem feltétlen jelent lemondást annak, akinek szenvedélye és hivatása a muzsika.

Visszatekintve azért a hazai zeneoktatás hiányosságait is látja a hegedűművész. A Zeneakadémián szólistaképzés folyt, a zenekari munkát, a kamarajátékot szinte egyáltalán nem tanították.

– Hetente egy kamaraóránk volt. A végzős hallgatók túlnyomó többsége pedagógusként vagy zenekari tagként kaphatott volna munkát, de nem voltak erre szakmailag felkészítve.
Kristóf úgy véli, a honi zenei életben mintha mindenki az individuális sikereket hajtaná és leértékelné a „csapatjátékot”. Amerikában a hangszeres ismeretek mellett zenekari gyakorlatot is szereznek a muzsikushallgatók, és sokkal könnyebben boldogulnak a pályán. A világ nagy zenei központjai ott alakultak ki – Berlinben, Londonban, New Yorkban –, ahol a zenekari muzsikálásnak komoly hagyományai vannak.

Kristóf szívesen vesz részt kamaraelőadásokban is. A zene demokratikus műfaj: a harmadik hegedűs épp olyan fontos, mint a cintányéros. Csakis a mű iránti alázat számít, nem az egyéni csillogás.

Neki szerencséje volt a Zeneakadémián, mert Szenthelyi Miklós mellett mestere és szinte pótnagypapája lett Tátrai „Vili bácsi”, a Tátrai-vonósnégyes vezetője. Tőle tanulta meg, melyek az igazi értékek a muzsikában – és az életben.

Kristóf tizennyolc évesen Párizsba utazott: a Stradivarius Társaság igazgatója, Eduard Wulfson vette át az oktatását. Ő segített abban is, hogy a magyar tehetség Stradivari mesterhegedűhöz jusson. A hangszert egy chicagói alapítványtól kapta kölcsönbe, de már tíz éve ezen játszik. Az 1703-ban készült hegedű 4,5 millió dollárt ér, s persze biztosítva van.

A fiatal művész szerint a hegedű kicsit olyan, mint az ember: jobb és rosszabb napjai is vannak. Sok mindentől függ, mikor hol és hogyan szól a hangja. A titka megfejthetetlen. Lézertechnikával is elkészítették már a Stradivari pontos másolatát. Mégsem úgy szólt, mint az eredeti.

Hogy egy ifjú szólistát megismerjen a világ, ahhoz nemzetközi versenyeken kell indulnia. Minél gyakrabban, mert harminc év fölött már kiöregszik a világmezőnyből. Baráti Kristóf harmincegy volt, amikor 2010-ben indult a moszkvai Paganini-versenyen, amely műfajában a legnehezebb, legnagyobb megmérettetés. Komoly kockázatot vállalt, hiszen az ő szintjén a győzelemnél rosszabb eredmény már kínos lett volna. Első helyezést ért el. Megnyerte a hegedűsök Oscar-díját.

Sokan azt hiszik, a világhírű szólisták élete csupa izgalom, rengeteget utaznak, s mindenütt zúg a taps. De kemény ára van mindennek. Ám a komolyzene globális, multikulturális piaccá vált, s ebben nehéz „értékállónak” maradni. Próbák, fellépések, hotelszobák, próbák és újabb szállodák – nem egyszerű életforma ez. A szabadidő sokszor annyi, hogy főpróba és koncert között a művész alhat egy órát. Említi Kristóf, hogy japán turnéján egyik kora reggel azért sikerült kilógnia a halpiacra szusit kóstolni.

Év elején szólóestet adott a New York-i Carnegie Hallban, és fellépett Washingtonban is. „Bartók Szólószonátáját Baráti olyan éleslátással és értéssel játszotta, hogy a közönség hosszas álló ovációban tört ki” – méltatta őt a The Washington Post kritikusa.

Kristóf mindig visszatér Magyarországra. A párizsi évek után ismét hazaköltözött Budapestre. Itt vannak a barátai, a családja. Itt érzi otthon magát. Úgy tervezi, talán 2016 őszén el tud majd menni pár hét szabadságra. Akkor több ideje lesz a hobbijaira is. Gyönyörűen fotózik, a kameráját mindenhová magával viszi. Korábban pilótavizsgát is tett motoros repülőgépre. A repülés számára szinte ugyanolyan boldogság, mint a zene. A legizgalmasabb a felszállás: hasonló élmény, mint amikor egy koncerten felcsendülnek az első hangok.