A sportprofesszor

– Azt hittem, kerüli a nyilvánosságot, mert megsértődött, vagy tudatosan hallgat.

– Láthatja, nem kerülök semmit, sőt örülök, hogy én is szóhoz juthatok. Végtére is a saját ügyemről van szó.

– Akkor kezdjük a közepén. Miért akar valaki más lenni, mint aki? Ha a sportban annyira sikeres, miért akar tudományos rangot, rektorságot, díszdoktorságot?

– Valóban, kezdjük a közepén. Hogy mi az ember társadalmi szerepe, az abból is adódik, milyenné akarják formálni. A valóság ezzel nem mindig egyezik.

– Talán beskatulyázták? Ahogy elfogadják szövetségi kapitánynak, annyira nem fogadják el tudományos nagyságnak?

– Sajnos a sajtót is hibáztatni kell, ha figyelmen kívül hagyja a tényeket.

– Nevezetesen?

– Nevezetesen azt, hogy a kézilabdát a sporttudományban is művelem. 1978 óta a Testnevelési Egyetem az egyik munkahelyem. Tanítottam, menedzserigazgató voltam, a sporttudománnyal alkotó módon foglalkoztam. Azok közé az edzők közé tartoztam, akik ügyeltek az elmélet és a gyakorlat kapcsolatára. A szétválasztásuk mesterséges konstrukció.

– Azt mi is láttuk, hogy sosem tartozott a sportszlenget beszélő, a „Hajrá, lányok!”, „Hajtsuk meg!” típusú trénerek közé. Mocsainál az időkérés felért egy tudományos értekezéssel.

– És azt is meg kell jegyeznem: foglalkoztam olyan területekkel is, mint a biomechanikai mozgáselemzés. Az én nevemhez kötődik a kézilabda informatikai elemző rendszerének kidolgozása. Korcsoportos képzési anyagom többek között német és japán fordításban is megjelent. Nem akarok álszerény lenni. Bírálóim is keményen fogalmaznak.

– Bántónak érzi a kritikákat?

– Nem takarékoskodnak a „most, mikor derék kézilabdatrénerek lehetnek rektorok, díszdoktorok” típusú lekicsinylő megjegyzésekkel. Ugyanakkor a nyolcvanas években engem is választottak már az egyetem legjobb tanárának. De a Nemzeti Kézilabda Akadémia tudományos és szakmai igazgatójaként az intelligens tér, a szenzoros technológia vizsgálatait, laboratóriumi munkálatait is vezetem.

– Annál meglepőbb, ami ön körül zajlik. Tudós emberként politikai botrányok részese. Mi is az a „lex Mocsai”?

– Miért lenne ez politikai botrány? Nem tudok mit kezdeni a fogalommal.

– Ez, mint köztudomású, egy fideszes képviselő által benyújtott törvénymódosítás. A lényege, hogy az olimpiai érem felér a doktori címmel. Ami a tényleges egyetemi tanári címhez vezető út állomása. A rektorság feltétele – ha ad magára valamit egy egyetem –, hogy vezetője egyetemi tanár legyen.

– Az első, amivel kezdenem kell: az oktatási törvény lehetővé teszi, hogy az egyetemek vezető tanárai csúcsvezetők is legyenek. Ön is tudja, tucatszám neveztek ki docenseket az egyetemek vezetőivé. Az egyetemi tanári cím ennek nem feltétele. Magyarul: kinevezésem független a „lex Mocsaitól”.

– Mégis nehéz összehasonlítani a sporttudományt mondjuk az elméleti fizikával.

– Miért? A készség- és képességalapú (művészeti) egyetemeken nem az számít, tud-e valaki táncolni, énekelni, zongorázni, festeni? El tudja-e játszani Hamletet? Ha Vitray Tamás, Kocsis Zoltán, Huszti Péter lehet egyetemi tanár, miért ne lehetne az egy sportoló is? Ha valamire, a sportra valóban vonatkozik, hogy a szakmai, az élettani, a biológiai, az anatómiai ismeretek mellett az eredményesség is számít.

– Sőt, az számít csak igazán. A sydney-i olimpiai döntőt elbukó női csapatán sem a játékosoknak „az intelligens térhez való viszonyát” kérték számon, hanem az aranyérmet.

– De egyik sem létezhet a másik nélkül. Én a TF-en, ahogy említettem, menedzserigazgató is voltam, a sporttal mint tudománnyal is foglalkoztam, megfelelő vezetői gyakorlattal is rendelkezem. És talán az sem baj, hogy láttam néhány kézilabdameccset is.

– Akkor sem értem, miért kellett megfutnia a debreceni díszdoktori kört. Az elutasítás nem volt megszégyenítés?

– Itt két dolgot kevernek. Egyetemi tanári pozícióm, professzori címem semmiféle összefüggésben nincsen a díszdoktori kitüntetéssel. Ahhoz nem kell tudományos fokozat. Amerikában az utóbbi időben két ember is díszdoktor lett, akinek diplomája sem volt. Ez megtisztelő cím. A tudományos munkásság vagy az adott területen elért kimagasló teljesítmény elismerése.

– De közben azért – ezt ön is tudja – pályázott a „rendes egyetemi tanári” címre is.

– Valóban. Itt egy bizottság előtt kellett megvédenem egyetemi tanári pályázatomat. A minisztérium „megfuttatta” a hagyományos akkreditációs rendszerben, amelyben nem támogattak. Ehhez joguk van. Balog miniszter úr ezután, élve törvény adta jogával, fölterjesztett a magyar állam elnökéhez egyetemi tanári címre.

– A professzorság nagy ugrás a kézilabda világából.

– Ahogy vesszük. Talán figyelembe vették azt a szakmai elismerést is, amelyet magyar edző korábban külföldön nem kapott. Az IHF, a Nemzetközi Kézilabda-szövetség tízéves jubileumán életműdíjjal tüntettek ki, és a világ négy legjobb edzője közé választottak. Négy dolgot vettek figyelembe. A sportág fejlesztéséért végzett munkát, a kézilabda innovációját, az oktatói munkát és persze az eredményességet. Javaslom mindenkinek, aki most bírál, válasszák őket szakmájukban a világ négy legjobbja közé.

– És lehet, hogy pont ez beszélgetésünk lényege. Ha a sport meghozta a maga ítéletét, miért kell a tudomány világából bónuszcímeket kisajtolnia?

– Kétségtelen, hogy a készségalapú szakegyetemek és az úgynevezett tudományegyetemek tanári karai között van némi diszkrepancia, amit a felsőoktatás rendszerének kell feloldania. Máig titok előttem, miért vannak fennakadva neveléstudományi díszdoktori címemen. Az edzőség talán nem pedagógia?

– Figyelemre méltó, hogy a Testnevelési Egyetem (TE) tizennégy év után éppen most lett önálló. Mintha csak önnek készítették volna elő a terepet. Nem ment jól a soruk a Semmelweis önálló karaként?

– Régóta küzdöttem ezért. Nem mintha az együttműködésnek ne lett volna tudományos bázisa, de a tizennégy év alatt egyetlen közös projekt sem született. Nem is szólva arról, hogy semmi sem épült. Az épületcsoport múlt századi állapotban van. Ez a világ legsikeresebb sporttudományi tanintézete, de néha még a számláinkat sem tudtuk kifizetni. Ezt a SOTE rektorával is megbeszéltem. Szerintem békében váltunk el.

– Ön is tudja, erről nem a SOTE, nem is a TE vezetése döntött, hanem valaki más. Egy egyetemi ember mondta: „Ha nem választjuk Mocsait rektorrá, az az egyetem halálát jelenti. Így viszont annyi pénz lesz, amennyiről nem is álmodtunk.”

– Tény: mindig akadnak olyanok, akik korrekt információ hiányában nyilatkoznak.

– És most valóban van elég pénz?

– A megnövekedett csarnok- és pályafelületek költségeit fedezni tudjuk, a lemaradásunkat lépésről lépésre behozzuk.

– Legyünk őszinték, ismerve a miniszterelnök izzó sportszenvedélyét, ez a történet nem értelmezhető Orbán Viktor nélkül.

– A pénzelosztás kormányzati döntés. Ebben az értelemben igaz, amit mond.

– Sokan céloznak Orbánnal ápolt kitűnő viszonyára.

– A miniszterelnök úrral a magyar sport és a felsőoktatás jobbításának ügyén kívül nem tárgyaltunk. Kölcsönösen tiszteljük egymást. De nem járunk össze családilag. A kézilabdát, a sportot persze szeretjük.

– A válogatott vezetéséről lemondott. Belefáradt? Nincs már a kézilabdában kaland?

– Dehogy nincs. Az egyik legfontosabb bázist, a Nemzeti Kézilabda Akadémiát változatlanul én vezetem. De gondolja meg: tizenhét évig voltam kapitány. 1980 óta vagyok profi edző, ebben talán fél év megszakítás volt.

– Tizenhét évbe sok minden belefér. A győzelmek mellett mégis a tragikus vereségekre, a nagy összeomlásokra emlékezünk. A már említett sydney-i olimpiai döntőre, amit hétgólos vezetésről sikerült a hajrában négy góllal elveszíteni. A horvátországi vb-döntőre, amikor az utolsó hét percben adtuk el a megszokott hétgólos előnyt, hogy a hosszabbításban összeomoljunk.

– Az eredmények megítélése is relatív. Mindkét döntő a mai napig Magyarország legjobb helyezése. És nem ismeri a körülményeket, a csapaton belüli helyzetet.

– Csakis az eredményeket. Női csapattal valóban nehezebb?

– Nem hiszem, hogy a belső ügyeket ki akarnám teregetni. Egy edző védje a csapatát, tizennégy év távolából is. Kétségtelen, a szorongási értékek a nőknél magasabbak, a játékosok is labilisabbak. De nem keresek kifogásokat. Ez a félig üres-félig teli pohár esete. Sydney-ben az a női válogatott közel sem tartozott az esélyesek közé. A végén majdnem behajóztunk. A svéd férfi válogatott edzője négy olimpiát sorozatban elbukott. Mégis kedvelik. Azért megnyugtatom: sok olyan csapatom volt, amelyekre büszke lehetett az ország. És a vereségeket is túl kell élni. Csak így lehet az életben továbblépni.