Orbán, a felfordulás mestere nekiesik az EU-nak
„Nekünk új bizottságra és új Európai Parlamentre van szükségünk”, tette világossá Orbán Viktor, mi volt a célja múlt heti milánói látogatásának, az Európa-szerte figyelmet kiváltó összeborulásnak az olasz belügyminiszterrel, egyben miniszterelnök-helyettessel: megkezdeni az európai parlamenti választási kampányt.
A közösség politikai rendszere csak hasonlít a nemzetállamokéra, nem képezi le teljesen a parlamentek és a kormányok szokásos viszonyát. A parlament pártösszetétele nem befolyásolja, kik lesznek az egyes országok részéről a biztosok, őket a kormányok jelölik a bizottságba, ez a mozzanat tehát a nemzeti választások eredményéhez kötődik. Annyi közvetlen összefüggés viszont van, hogy a bizottság elnökét az állam- és kormányfők által alkotott tanács javaslatára az Európai Parlament választja meg titkos szavazással, és az a szokásjog mostanra meghonosodni látszik, hogy az európai parlamenti választáson győztes párt csúcsjelöltje, a „Spitzenkandidat” nyeri el a posztot. Várhatóan ismét az Európai Néppárt kerül ki győztesen a huszonhét országban tartandó választásból, így továbbra is néppárti elnöke lehet a bizottságnak.
A nehézségek ott kezdődnek, hogy ki legyen a néppárti csúcsjelölt, és ott folytatódnak, vajon milyen Néppárton belüli, illetve pártcsaládok közötti erőviszonyokkal kell szembenéznie, amikor a bizottság elnökévé választják. E kérdések megléte megmagyarázza azt is, miért indította el Orbán saját európai kampányát kilenc hónappal a választás előtt.
A magyar miniszterelnök a 2014-es EP-választást fölényesen megnyerte ugyan Magyarországon, de a Néppárton belül és a tanácsban a vesztes oldalon ragadt. A folyton az emberek akaratára hivatkozó Orbán eleve ellenezte a csúcsjelölti rendszert, vagyis azt, hogy az állampolgárok előre tudhassák, ki vezeti majd a bizottságot, ha egyik vagy másik párt listájára adják szavazatukat. Orbán ahhoz a szűk kisebbséghez tartozott, amely szerint a tanács jelölési jogkörét nem szabad szűkíteni, kizárólag az állam- és kormányfők egyezkedésén múljon a bizottsági elnöki pozíció. Ők valamilyen mértékben korábban is figyelembe vették az EP-választási eredményt, de a 2014 előtti gyakorlat szerint ennél erősebb béklyó nem kötötte a kezüket. A hazai alkotmányosságot felszámoló Orbán az erről szóló vitában azzal érvelt, hogy a csúcsjelölti rendszerről semmiféle európai dokumentum nem rendelkezik. Ez igaz, miként az is, hogy nem tiltja semmi a nemzetállamok vezetőinek a választói akarat figyelembevételét.
Jean Cloude Juncker megválaztásaAz elvi szembenálláson túl Orbán alulmaradt saját pártjának előválasztásán is, ugyanis a francia Michel Barnier mellett állt ki, ám csúcsjelöltté 2014 márciusában nem őt, hanem Jean-Claude Juncker volt luxemburgi miniszterelnököt választotta a Néppárt kongresszusa. Orbán nem engedett júniusban sem, amikor a huszonnyolc tagú tanácsban huszonhatan szavaztak Juncker bizottsági elnökké jelölésére. A másik ellenszavazat Orbáné mellett David Cameron brit miniszterelnöktől érkezett, aki akkor már a Brexit-népszavazás felé tekintett, és ellenzett mindent, ami föderalista irányba vihette az uniót. Orbán részben ugyanezért tartott vele, részben meg azért, mert a Barroso-bizottság luxemburgi alelnöke és a luxemburgi külügyminiszter 2010-től folyamatosan éles kritikával illette a magyarországi illiberális átalakulást.
Érdemes azt is megjegyezni, hogy Juncker jelölése Angela Merkel kezdeményezése volt, Orbán az ellenszegüléssel rosszallást váltott ki Berlinben.
Ehhez jött aztán a menekültválság és a bevándorlási kvóta miatti konfliktus, ami végképp elmérgesítette az Orbán-kormány és a Juncker-bizottság közötti viszonyt. Idei tusványosi beszédében, majdnem egy évvel a 2019. májusi EP-választást megelőzően Orbán kijelentette, ez a bizottság a múlté. Ami nem pusztán a hadiállapot bejelentése volt a magát egyre inkább európai éljátékosnak látó magyar miniszterelnök részéről, hanem annak jelzése: ezúttal nem akar kimaradni a csúcsjelölt kiválasztásának küzdelmes folyamatából.
Ezért Orbán merőben szokatlan milánói útja: kormányfőként nem miniszterelnöki találkozóra érkezett Olaszországba, pártelnökként nem a saját politikai családjához tartozó pártvezetővel találkozott. Bár Orbán azt mondta, régi barátja, a néppárti Silvio Berlusconi hozzájárult, hogy találkozzon Matteo Salvinival, a volt olasz miniszterelnök valójában azt olvashatta ki az esetből, hogyan válik mellőzötté korábbi szövetségesei számára, ha nincs már a kezében elegendő hatalom.
Az olasz és a magyar kormány távolról sem ért egyet a menekültválság kezelésében. Magyarország ellenzi a kötelező betelepítési kvótát, és lényegében minden közös menekültelosztási mechanizmust, mert a puhább módszereket is a kvóta előszobájának tekinti. Ezzel szemben a római kormánynak érdeke, hogy a többi tagország segítse a terhek átvállalásával. Orbán és Salvini azonban erről nem beszélt. Kizárólag arra fókuszáltak, hogy szerintük a magyar kormány a kerítéssel, az olasz belügyminiszter a menekülthajók elutasításával bebizonyította, lehetséges a szárazföldi és a tengeri határok lezárása. Ahonnan ők nézik az eseményeket, ez valóban egyfajta végső igazság, hiszen ha Európa nem fogad be senkit, akkor elosztani sem kell a menekülteket. Más kérdés, hogy ettől az Európát is érintő globális menekültválság nem oldódik meg, viszont Európa határain a feszültség tovább növekszik.
Ami a politikai játszmákat illeti, Salvininak fontos volt egy olyan rokonlélek politikus prezentálása, aki a miniszterelnökségig vitte saját országában. Orbán pedig a szinte már komikus túlzással hősnek titulált Salviniban szövetségesre talált egy európai kormánytényezőben.
Salvini rokonlélekre találtKorántsem ennyire lelkes azonban az olasz kormánykoalíció másik pártja. Az Öt Csillag Mozgalom egyik vezetője, Roberto Fico, a képviselőház elnöke Orbán látogatása után úgy nyilatkozott, mi sem áll távolabb tőle elvi és politikai értelemben, mint az, amit a magyar miniszterelnök képvisel. A párt által delegált miniszterelnök-helyettes, Luigi Di Maio azt mondta a La Stampa napilapnak kifejezetten az Orbánra vonatkozó kérdésre válaszolva, hogy az az ország, amely az Európán belüli menekültáthelyezésben nem vesz részt, szerinte nem jogosult uniós támogatásokra. Ezt látva egyáltalán nem tűnik magától értetődőnek, hogy Orbán a milánói látogatással maga mellé állította volna az olasz kormányt.
Az ellenben biztos, hogy az EP-kampány első fázisában a magyar miniszterelnök – aki minduntalan a nemzeti szuverenitás megsértéséről beszél, ha más ország kormánya vagy nemzetközi és civil szervezetek bíráló véleményt mondanak kormányzásáról – semmi perc alatt belegyalogolt az olasz belpolitikába. Miként ezt tette korábban Szlovéniában is.
Orbán és Salvini számára a feltűnő barátkozás azért fontos, mert mindkettejük érdeke, hogy országaikon belül és az európai parlamenti választáson a menekültkérdés szerepeljen első helyen. Ennek felhasználásával alakítanák át az egész európai pártrendszert. Mindketten az európai politikai centrumot támadják, csak míg Salvini kívülről ostromolja, addig Orbán az establishmenten belülről próbálja átalakítani a kontinens erőviszonyait.
A menekültpolitika konfliktusvonalának megrajzolásakor szükséges volt az ellenfél megnevezése is, ezen a ponton Orbán és Salvini a francia köztársasági elnökre mutatott. Emmanuel Macron köszönte a lehetőséget, elfogadta a kihívást. Koppenhágából szólt vissza – a progresszív erők maga mellé állításáért folytatott körútja egyik állomásáról –, hogy Orbán és Salvini jól teszik, ha őt tartják ellenfelüknek. A hazájában a gazdasági és jóléti reformok miatt hanyatló népszerűségű francia elnök stratégiai célja pontosan az, hogy a populista-nacionalista erőkkel szemben bármikor képes legyen többséget generálni. Az európai pártpolitikában arra játszik, hogy ugyanezzel a politikával elhódítsa a Néppártnak azt a részét, amely nem kér az illiberális kilengésekből, valamint a permanens válságban lévő európai szociáldemokráciáról is leszakítana szavazókat a populizmus feltartóztatásának jelszavával.
Orbán szóvá is tette Milánóban: Macron fel akarja robbantani a Néppártot. A magyar miniszterelnök ajánlata lényegében az, hogy ha a néppártiak közül minél többen felülnek a migrációellenes politika vonatára, vagyis a Néppárt orbánosodik, akkor képesek lehetnek Macront feltartóztatni. A jobbközép jobbszélre tolásával számos helyen próbálkoznak néppárti politikusok, Franciaországtól kezdve Ausztrián át Bajorországig, váltakozó sikerrel. Orbán semmit sem talált fel, csak most az európai pártpolitika szintjére vinné ezt a stratégiát, ami Magyarországon kétségkívül bevált.
Ki a befogadóbb?
Az ENSZ menekültügyi szervezetének adatai alapján a világ összes menekültjének nyolcvanöt százalékát nem a fejlett országok fogadják be. A 2017-es adatok szerint a tíz legnagyobb befogadó ország között egyetlen fejlett állam, Németország található. Előtte áll a sorban Törökország, Pakisztán, Libanon, Irán, Uganda, Etiópia és Jordánia. Azoknak a hatvan százaléka, akik kényszerűen hagyták el otthonukat, a saját országán belül maradt, és ott él menekülttáborban.
Az külön kérdés, hogy a legtöbb menekültet befogadó Törökország – amelynek elnöke Orbán nagy barátja – egy olyan megállapodás alapján tartja vissza a menekülteket, amelynek részeként a német kancellár, illetve az unió garantálta meghatározott számú menekült átvételét és nem mellesleg hárommilliárd euró kifizetését Ankarának. Ennek az alkunak a hiányában Erdogan felnyitná a sorompót. A menekülteknek szenvedést okozó EU–Törökország-megegyezés tartóztatja fel a menekülthullámot, nem a magyar határkerítés, és ez az, ami miatt Merkel európai szolidaritást vár el.
Lehet elmélkedni azon is, vajon az amerikai, orosz, török háborús konfliktusok vagy a fejlett országok fegyverszállításai milyen szerepet játszanak az ázsiai és afrikai menekültválságok előidézésében. És akkor még az ember okozta ökológiai változások negatív hatásairól nem szóltunk.
A sokféle világpolitikai esemény hatásával kalkulálni képes Orbán meghökkentően korlátolt válasza minderre a bezárkózó Európa, félországnyi menekülttáborok létesítése más kontinenseken és az orosz birodalmi törekvések előtti térnyitás.
Éppen ez a politikai művelet tanúskodik arról, mennyire kétkulacsos Orbán politikája. Macronról mondja, hogy az fel akarja robbantani a Néppártot, egy olyan tárgyalást követően, ahol ő maga találkozott egy Néppárton kívüli, annak konkurenciát állító politikussal. Orbánnak Salvini is csak annyiból a szövetségese, hogy általa bizonyíthatja, menekültellenes módszerei polgárjogot nyertek Magyarországon kívül is. Jelzi a néppárti „családtagoknak”, van tőlük jobbra politikai tér, amit mások játszanak be, ha nem hallgatnak Orbánra. Amennyiben viszont Orbán eléri, amit akar, politikája nem számítana többé szélsőségesnek, és az őt érő kritikák elhalkulnak, a szankciók veszélye elhárul, hiszen mire föl lehetne megbüntetni, amikor mások is az ő receptkönyvéből főznek.
Ezen a ponton nyer jelentőséget a néppárti csúcsjelöltkeresési folyamat megnyílása. Habár még nincs döntés, a legtöbbet emlegetett jelölt jelenleg Manfred Weber, a Néppárt európai parlamenti frakcióvezetője. Bár sokan arra emlékeznek, hogy Weber a vörös vonalat emlegette Orbán politikája kapcsán, ennél fontosabb, hogy erre 2018 tavaszán kerített sor, amikorra Orbán minden addig ismert politikai határt áthágott. Weber korábbi nyilatkozatai is az egyensúlyozás jegyében születtek. Engedni kénytelen az Orbán elítélését követelő Néppárton belüli követeléseknek, ugyanakkor sosem nyitott teret annak, hogy az értékes képviselői helyeket szállító, hazájában három, egymást követő választást nyerő és ezzel az Európai Tanácsban stabil néppárti helyet foglaló magyar miniszterelnököt valódi retorzió érje. A néppárti frakcióvezető azok közé tartozik, akik Orbánt még mindig úgy látják a leginkább kezelhetőnek, ha házon belül tartják. Talán ma már sokan tudják a Néppártban is, hogy Orbán nem tartja be az ígéreteit, de időnként rászoríthatják, hogy eljátssza a szabályok betartását, és ezzel legalább lelassítják a nyomulását.
A Néppárton belül maradás a magyar miniszterelnök számára is kedvező. A legerősebb európai pártcsalád tagsága értékes kapcsolatokhoz, érdekérvényesítési lehetőségekhez juttatja. Ráadásul, ha igazolódnak a prognózisok, a Néppárt úgy marad 2019-ben a legnagyobb európai parlamenti erő, hogy az eddiginél kisebb frakciója lesz, azon belül viszont a Fidesznek több képviselője lehet.
Manfred Weber, Janez Jansa, a Szlovén Demokrata Párt (SDS) elnöke, és Orbán Viktor az SDS májusi kampányrendezvényénWeber jelölésében a további csavar, hogy a neve amiatt merült fel, mert Angela Merkel ragaszkodni látszik a német csúcsjelölthöz az Európai Néppártban. A 2014-es jelölésnél felsülő Orbán feltehetően nem kockáztatna meg a kancellárral egy annyira nyílt konfliktust, mint amit a hazájabeli jelölt opponálása jelentene. Elvégre azért jár Gulyás Gergely Berlinbe, hogy a magyar kormánypárt és a CDU kapcsolatain javítson. Mindemellett Weber annak a bajor CSU-nak a színeit viseli, amely Orbán egyes számú támogatója az európai pártpolitikában. A CSU lehetett Merkel fő szempontja is, nem Orbán miatt, hanem azért, hogy egy értékes pozíció kilobbizásával mérsékelje a német kereszténydemokrata és keresztényszociális testvérpártok közötti konfliktust.
Már csak azért sem érdeke Orbánnak a néppárti körön kívülre csúsznia, mert megkezdődött egy másik fontos folyamat, a 2021 és 2027 közötti uniós költségvetési ciklusra való felkészülés. Az első büdzsétervezet szerint Magyarország nem áll jól, Lengyelországhoz és Csehországhoz hasonlóan 24 százalékkal csökkenne az elérhető uniós támogatások mértéke. Minden korábbinál komolyabban napirenden van továbbá a demokráciakritériumok összekapcsolása a támogatási pénzekkel, különös tekintettel az európai ügyészséghez történő csatlakozásra, amit az Orbán-kormány következetesen elutasít, és az igazságszolgáltatás függetlenségére, ami Magyarországon és Lengyelországban támadás alatt áll.
Problémák lehetnek abból is a magyar különutasság szempontjából, hogy a költségvetéssel párhuzamosan a németek és a franciák ismét nekirugaszkodtak az eurózóna reformjának. Merkel és Macron azt javasolják, 2021-től az eurózóna országainak legyen közös költségvetésük. Bizonyos adónemeket illetően uniós konvergenciát szeretnének elérni, valamint a német és a francia vezető azt is felvetette, idővel majd csökkenjen az Európai Bizottság létszáma, ne kapjon biztosi helyet automatikusan minden állam.
A német kancellár nyári rezidenciáján, a brandenburgi Meseburgban kiadott júniusi német–francia nyilatkozat hangsúlyozza emellett a közösségi szintű menekültügyi rendszer kialakításának fontosságát, amely egyensúlyt teremtene a felelősségvállalás és a szolidaritás között. Szükségesnek tartják az uniós külső határvédelem erősítését a Frontex révén, valamint a Törökországgal kötött kétoldalú megállapodásokhoz hasonló partnerségeket. Merkel és Macron kijelentette, az egyoldalú lépések megosztják Európa népeit, és még a migrációs nyomást is fokozhatják. A meseburgi nyilatkozattal nehezen tűnik összeegyeztethetőnek Andrej Babis cseh miniszterelnök minapi javaslatának azon része, hogy Görögországnak, Olaszországnak, Máltának és Spanyolországnak ki kell mondania, nem fogadnak be többé menekülteket. A magyar kormányfő természetesen „boldogan támogatja” annak a Csehországnak a tervét, amelynek 2015 és 2017 között mindösszesen 4435 menedékjogi kérelemmel kellett megbirkóznia.
A német és a francia kormány közös tervei felől nézve az orbáni Magyarország nem áll annyira jól, mint azt a megnyert magyar ügyről szónokoló miniszterelnök megszólalásai hirdetik. Az európai uniós ügyekkel foglalkozó hazai tisztségviselők – az Innovációs és Technológiai Minisztérium európai uniós fejlesztésekért felelős államtitkára, a Miniszterelnökség európai uniós politikák kialakításáért és koordinációjáért felelős államtitkára, valamint a Miniszterelnökség európai uniós kapcsolatokért felelős államtitkára – nyilatkozataiból kirajzolódik, hogy a magyar kormány elutasítja a demokráciakritériumokat, és csakis a saját értelmezését, vagyis a határkerítést hajlandó elfogadni a menekültügyi szolidaritás ügyében. Ellenben az uniós alapszerződésre hivatkozva elvárja az európai fejlesztési pénzek folyósítását. A magyar kormány nem akar európai ügyészséget, már a csalás elleni hivatal vizsgálatait is politikai támadásnak tartja. Egyáltalán, minden pénzmegvonási terv és politikai kritika a betelepítéspárti erők összeesküvése az orbáni univerzumban. Ezenfelül, bár Magyarország formálisan üdvözli az eurózóna jobb működtetésére tett erőfeszítéseket, csatlakozni nem akar, viszont elvárja, hogy ne alakuljon ki kétszintű Európa. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, az a magyar kormány uniós politikája, hogy mi azt csinálunk, amit akarunk, ti meg adjátok hozzá a pénzt.
Nem lehet azt hinni, hogy ez sokáig fenntartható. Eddig is közismert volt, hogy az uniós támogatások 2021-től csökkenni fognak, s csak a csökkenés mértékén lehet majd vitatkozni. A magyar kormány jó pontokat szerezhet azzal, ha kiszolgálja a német nagybefektetőket, de Berlin ennél sokkal nagyobb tétekben játszik. Ha összejönne a gazdaságilag relatíve egységes mag-Európa, akkor a közép-kelet-európai kiszolgáló zóna leértékelődik a Kínával és az Egyesült Államokkal egyezkedő szupernehézsúlyú szereplőhöz képest. Aki akar és tud, az csatlakozik ehhez a maghoz, aki nem, az magára vessen, különösen, ha ő maga döntött így. Nincs az a keleti nyitás, ami a kimaradást kompenzálhatná. Mindeközben az orbáni klientúrának a legközvetlenebbül, mondhatni személyesen szüksége van az uniós pénzekre, ugyanis azokból él.
A költségvetési vitában a jó alkupozíciót Orbán azzal véli elérhetőnek, ha összekapaszkodik a kontinens menekültellenes erőivel egy olyan helyzetben, amikor a hagyományos középpártok a legtöbb országban amúgy is kisebb-nagyobb krízisben vannak jó ideje. Orbánnak erre már csak azért is szüksége van, mert a nyugat-európai populista-nacionalista pártoknak eszük ágában sincs Közép-Európát az eddigi szinten finanszírozni. Éppen elvbarátai azok, akik a leghamarabb elzárnák a pénzcsapot. A magyar miniszterelnök egyetlen esélye, ha a bevándorlásellenesség zászlaját emeli a magasba, és szövetségesként ajánlja magát más országok nacionalistáinak. Legfőbb és talán egyetlen fegyvere a felfordulás, annak viszont kétségkívül a mestere.
Ellenzéki utak és tévutak
Az ellenzék máris lemaradt a kampányát elindító Orbán mögött. Amikor a visszafideszesített Hír TV minibotrányt kavart Karácsony Gergely listavezetésügyi lépre csalásával, azzal azt az egyet valóban bebizonyította, hogy tisztázatlan még az is, az ellenzék milyen formációban indul el 2019-ben. Arról sem tudunk sokat, hogy az egyes hazai pártok miként működnének együtt uniós pártcsaládjaikkal, ha van nekik olyan egyáltalán, az európai politikai üzenetek képviseletében, vagy a csúcsjelöltek kampánya során.
A tartalmi üzenetek kapcsán az LMP szólóban maradt társelnöke beszélt arról az Indexnek adott interjúban, hogy a migráció kérdésében a kormány alapvetően helyes politikát folytat, mi több, ezt kell a kampány középpontjába állítani, csak az ökológiai szempontokat beemelve. Nehéz elgondolni, miként lehet a kormányt a saját témájában a saját álláspontjával opponálni. Igaz, a többi ellenzéki párt Európa-üzenetén meg az nem látszik, hogy érzékelnék azokat a szövevényes európai politikai viszonyokat, amelyek között Orbán manőverezik. A demokrata ellenzék retorikáját jellemző árnyalatlan Európa-kép sokkal inkább az egykorvolt csatlakozási folyamat ideáit idézi, mintsem a másfél évtizeddel az integráció utánra kialakult helyzetre reflektálna.
A politikai kampányok logikája megengedi, hogy a küzdőfél olyan szándékot tulajdonítson ellenfelének, ami annak nem a sajátja. Nem is az tehát a legnagyobb gond az ellenzék nagy része által hangoztatott tétellel, miszerint Orbán ki akarja vezetni az unióból Magyarországot, hogy ez ma biztosan nem igaz. Hanem az: ha tényleg ezt gondolják, akkor téves következtetésre jutnak Orbán európai manővereinek értelmét illetően.
Az már egzaktabb kiindulási pont lehetne, hogy Orbán politikája veszélyt jelent az uniós tagság által nyerhető előnyök érvényesítésére. Ennél is tovább lehetne menni azzal, ha a nemzeti érdeket hangoztató Orbánról a politikai diskurzus szintjén bebizonyítható lenne, valójában a nemzeti érdek ellensége. Veszélyezteti a fejlesztési pénzeket, ezzel örökös lerohadásban tartja az egészségügyet, ami az emberek személyes hétköznapi biztonságát súlyosan érinti. A leromló oktatás, a befalazás előtt álló akadémiai szabadság hiánya a magas hozzáadott értékű gazdasági ágakat fosztja meg a fejlődés lehetőségétől. Ami gátja a bérfelzárkózásnak is. A kormány ily módon nemhogy nem akadályozza meg, de kifejezetten előidézi az elvándorlást. A családok évéről beszélő kormány valójában a szétszakadó családok, a gyerekeiket és unokáikat nélkülöző „árva” szülők és nagyszülők országát hozza létre. Orbánék merő önzésből a magyar államiság ezer évének legnagyobb fejlesztési lehetőségét játsszák el. A nemzeti és családi érdekek ellen ható kormány narratívája szakpolitikai ügyek és politikai akciók tömege előtt nyithatna utat, ha akadna ellenzéki szereplő, aki képviselni tudná.
