Budapest meghódítása: a kormánygúzsba kötött főváros

Budapest meghódítása a 2002-es választási vereség sokkja óta a Fidesz célja volt, s övezze bár a tényt értetlenség a baloldali-liberális oldalon, 2010-ben ezt Tarlós István vezetésével érte el. Az Orbán Viktor által főpolgármester-jelöltté felkent Tarlós már 2006 kaotikus őszén alaposan megszorongatta az akkor utoljára induló Demszky Gábort, aztán 2010-ben a leadott szavazatok 53, 2014-ben pedig 49 százalékát szerezte meg, utóbbi esetben az eddigi közvetlen főpolgármester-választások legalacsonyabb részvételi aránya mellett. Orbánnak a Tarlós iránti bizalmát az is jelezte, hogy őt tette meg a 2008-as népszavazási kampány vezetőjének. 2010-ben Tarlós beteljesíteni látszott a kormánypártok mindenkori önkormányzati választási ígéretét: a kormányháttér, mi több, a bizalmi viszony a miniszterelnökkel erős érdekérvényesítési képességet vetített előre.

A pártonkívüliségét fenntartó, de 2010 óta hivatalosan is Fidesz–KDNP-jelöltként induló – rövid ideig a Fidesz parlamenti frakciójában is helyet foglaló – főpolgármester pozíció­­ját a kormányoldalhoz tartozás annyiból kétségkívül megerősítette, hogy a Fidesz a két legutóbbi önkormányzati választás előtt belenyúlt az önkormányzati választási törvénybe. Dobos Gábor úgy foglalta össze a 2010-es változásokat a Politikatudományi Szemle című tudományos folyóiratban, hogy a választási rendszer elemeit „arrébb csúsztatták”: a meghirdetett cél a politikai állások számának csökkentése volt, a képviselői helyek megfelezése azonban a választási szisztémát is érintette, aránytalanabbá tette. A 2014-es önkormányzati voksolás előtti hónapokban a frissen szerzett új kétharmaddal célzottan a Fővárosi Közgyűlésnek esett neki a Fidesz, megszüntetve az arányos listás közgyűlési választást. Helyette a polgármesterek és a vesztes polgármester-jelöltek klubjává tette a testületet.

A választási rendszer egyoldalú átalakításai mellett a fővárosi szint kormánypárti túlsúlyához hozzájárul az ellenzék töredezettsége, amelynek baloldali és liberális pártjai legfőképpen Budapesten próbálják megcsinálni a szerencséjüket. Lényegében mind ugyanarra a szavazói csoportra céloznak, egymás elől szívják el a levegőt abban a fővárosban, ahol a 2014-es országgyűlési választáson a Fidesz támogatottsága már 40 százalék alá esett, míg a közös listás ellenzék a 37-et közelítette, és például az LMP is 9 százalékon állt.

Fotó: Kovalovszky Dániel

A külsőségeiben is megváltozó közgyűlés – a Váci utcai, Steindl Imre által tervezett palotából a Főpolgármesteri Hivatal átalakított nagytermébe költözött a testület, ahol a Lotz-freskók helyett komor iskolai ünnepségekre emlékeztető díszlet fogadja a képviselőket – Budapest politikai befolyásvesztésének jelképévé vált. A 2010 után viharos sebességgel lezajló országátalakítás a korábban sok jogos bírálattal illetett önkormányzati szisztémát egyfajta prefektúrarendszer felé mozdította el, vagyis meghatározóvá vált a kabinet által kinevezett kormányhivatali és járási vezetők szerepe. A közigazgatási reformon túl az egészségügyi és oktatási intézmények állami tulajdonba vétele kiürítette az önkormányzatokat. Különösen érzékenyen érintette ez Budapestet, a 23 „városállam” konföderációját. Nem csoda, hogy újra és újra felmerül a közbeszédben a citykoncepció vagy más nagyszabású főváros-átalakítási modell gondolata. Addig is azonban a főváros nehézsé­­geit fokozza a kerületvezetők lobbiereje, amelynek a legismertebb példája, hogy még belvárosi polgármesterként, más fideszes kerületvezetőkkel szövetkezve, Rogán Antal kijárta Tarlóssal szemben az idegenforgalmi adó kerületi szintre irányítását, miközben a kerületek számolhatnak az iparűzési adó egy részével is.

Még ismertebbek és nagy­szabá­súbbak Tarlós csatái Lázár Jánossal. Ezek még akkor kezdődtek, amikor Lázár a Széll Kálmán Terv zivataros időszakában – vagyis a minden ellenkező híreszteléssel szemben nagyon is létező orbáni megszorítások során – frakcióvezetőként próbálta spórolásra rávenni a főpolgármestert, aki akkor úgy vélte, Lázár valóságérzékelési problémákkal küzd. Konfliktusuk 2014 nyarán érte el a tetőpontját, amikor Lázár kancelláriaminiszterként lehúzta a fővárosi tömegközlekedés-fejlesztési tételeket az uniós támogatási listáról. A kormány végül mégis rábólintott a 340 milliárd forint összértékű tervekre, amelyek között a 3-as metróvonal felújításának támogatása a legnagyobb kiadás: 137,5 milliárd forint. Igaz, az idén szeptemberben talán valóban elkezdődő munkálatokra a főváros akár 30 milliárdnyi saját forrást is kénytelen lehet pluszban kifizetni, de alighanem minden budapesti polgár egyetért a főpolgármesteri szerepértelmezéssel: Tarlós a minap azt mondta a Lánchíd Rádiónak, választott vezetőként neki az a dolga, hogy „összekínlódja ezt a felújítást”.

A városvezető és a miniszter különös Hacsek–Sajó-párosa az évek alatt sorra vette egymás karriermúltját és -jövőjét, viszkető tenyerét, vérnyomását, szellemi kapacitását, ám mindez nem változtatott azon a helyzeten, hogy Budapest politikai értelemben gúzsba kötve táncol – vagy talán inkább csak vonaglik. A nyilvános megszólalások dinamikájából az a kép rajzolódik ki, hogy Tarlós Lázárral vitatkozik és Orbántól kér segítséget. Nemegyszer volt már találgatások tárgya, mennyire lehetnek előrekoreografáltak a Lázár és Tarlós közötti összetűzések, mert elképzelhető, hogy előbbi a vidéki szavazóknak játszik, utóbbi pedig a kiharcolt pénzmaggal saját fővárosi reputációját öregbíti.

Nehéz volna megmondani, hogyan játszódik le egy ilyen konfliktus a kulisszák mögött, de a NER-ről kialakult képhez leginkább mégis az a koreográfia illeszkedik, hogy a miniszterelnök, aki módszeresen versenyezteti embe­­reit, egy pontig szabadjára engedi a küzdelmet, amelynek során mindenki a ráosztott szerep elvárásainak igyekszik megfelelni. Majd amikor patthelyzet alakul ki, a döntés felcsúszik a kormányfő szintjére, ő mondja ki a verdiktet. Ha ez így van, akkor Lázár nem passzióból tör borsot Tarlós orra alá, hanem a miniszterelnöktől kapott feladatának megfelelően jár el. S miként a főpolgármester, úgy a miniszter is azt kockáztatja, hogy esetleg mégsem sikerül eltalálni Orbán szándékát, netán e szándék valamilyen megfontolásból módosul. A kamarillapolitikát természetesen befolyásolja, hogy a nagyhangú nyilatkozatok ellenére a főváros és agglomerációja közösségi közlekedésének – ami a Tarlós–Lázár-viták legfőbb tétje – még csak nem is az összeomlása, hanem már a romlása is súlyos gazdasági problémákhoz és közérzetromláshoz vezet. Nem csoda, hogy például az áprilisi sztrájkfenyegetés idején is valahogy került pénz a BKV-dolgozók béremelési követeléseinek teljesítésére. A közlekedési vállalat és a főváros ugyan maguk kuporgatták össze a béremelésre tett „elutasíthatatlan ajánlatuk” fedezetét, de a Magyar Idők című kormánylap szerint Tarlós hangsúlyozta: egyeztetett a miniszterelnökkel, „aki személyében nem tanúsít közömbösséget a helyzet iránt, és mindig segített, ha a város önhibáján kívül megszorult”. A sorok között olvasva arra következtethetünk, hogy bár most Budapest állta a cechet, de ezt a politikailag fontos vállalást beszámíthatja a kormány, ha Tarlósnak ismét pénzt kell majd kérnie.

Mindeközben temérdek pénzt fordít a kormány fővárosi beruházásokra: a „nemzet fővárosa” a történelmi küldetéstudattól átitatott NER felvonulási terepévé vált. Csak a Vár átalakítása kapcsán a hivatalos közlés 200 mil­­liárd forintnyi költségről szól – szerencsére a végeredmény „mind­­annyiunk örömét fogja szolgálni” L. Simon László államtitkár szíves közlése szerint –, ez máris nagyjából annyi pénz, mint amennyibe a 3-as metró felújítása összesen kerül. Csakhogy tavaly az Indexnek adott interjúban a Hauszmann bizottságból kilépő szakértők azt mondták, ők jelezték az illetékeseknek, hogy „amit odarajzoltak, az legalább ezermilliárd forint”. A heves tiltakozásokat kiváltó Liget-projekt esetében a Baán László miniszteri biztos által bejelentett hivatalos végösszeg újabb 156 milliárd forint. A múzeumi negyed városligeti terve Budapest és a kormány erőviszonyainak mementója is. Tarlós 2010-es választási programjában szerepel ugyanis a múzeumi negyed, de „az elvetélt kormányzati negyed helyén”, vagyis a Nyugati pályaudvar mögötti rozsdaövezetben. A főpolgármester az indulatokat gerjesztő helyszínváltozást tavaly azzal kommentálta, hogy „a Városligetet a kormány a törvény erejénél fogva vette el, ahogy a kórházakat is”, így aztán „parancsoló kényszer” hatása alá került a főváros.

Hasonlóképpen a budapesti szuperkórház ötlete is rázuhant Budapestre: a 2015-ös, évadnyitó Fidesz-frakcióülésen beharangozott terven az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkárságai vitatkoznak egymással, elnézve Tarlós feje felett, aki az óbudai Szent Margit Kórházat ajánlotta a kormány figyelmébe, hiába.

MTI Fotó: Balogh Zoltán

Habár Tarlós politikai tőkéjének fontos része, hogy nem lengi körül korrupciós gyanú, ettől még a főváros – az uniós források választások előtt felpörgetett elköltése és az állami presztízsberuházások révén – a NER oligarcháinak vadászterülete. Közülük az egyik legfontosabb Garancsi István, az ő hűbérbirtoka sok egyéb mellett a Lágymányosi-öböl is, ahol a majdani építkezések csúcsterméke egy 120 méteres magasház lesz. A beruházásról lapunk márciusban megírta, hogy egyrészt a kormány a tőle megszokott módon nemzetgazdaságilag kiemelt beruházássá nyilvánította Orbán „kötélbarátjának” projektjét, tehát kivette a számon kérhető szabályok hatálya alól, másrészt Garancsi felhőt karcoló álmai nem teljesedhetnének be, ha a Fővárosi Közgyűlés nem módosítja a városfejlesztési terv ide vonatkozó passzusait. Bár Tarlós már említett választási programja tartalmazta az ígéretet, hogy ki fogják jelölni a toronyházépítések lehetséges helyét a fővároson belül, a gyakorlatban egyértelműen a kegyelt beruházó akarata és nem a városrendezési tervek koncepciózus áttekintése ösztönözte a döntést.

A mérnöki végzettségére gyakran hivatkozó Tarlóstól, gondolhatnánk, mi sem áll távolabb, mint a nagyzoló, presztízscélú pénzszórás. Megválasztása előtt még valóban másféle „parancsoló szükséget” érzékelt, mint manapság: „A megvalósulatlan álomtervek, a kevés eredménnyel és felelőtlenül elköltött tíz- és százmilliárdok korszakát magunk mögött kell hagynunk” – jelentette ki.

A főpolgármesteri fogadkozás ellenére valósággal hömpölyög a közpénz: Budapest mozog, változik, ám a grandiózus fejlesztések nagy részéről a kormány a főpolgármester és a közgyűlés feje fölött dönt. Miközben Tarlós a meghagyott fővárosi intézmények működtetéséért hadakozik saját párttársaival, szervilisen behódolva a miniszterelnöknek, addig nagyságrenddel nagyobb összegek ömlenek Budapestre Orbán álmainak megvalósítására. Ezek között nem szerepel a lakhatási problémák és az egyenlőtlenségek csökkentése. Az uniós pénzeket, ameddig még vannak, térkőbe és betonba öntik, a főpolgármester meg sokszor csak az avató ünnepségekre hivatalos. Tarlóst, az Otthonom Budapest című könyve tanúsága szerint, lehangolja a rendetlenség, az eső, a nagyképű emberek és a túl sok változás. Utóbbi felől nyugodt lehet: amíg ő és Orbán őrzik pozíciójukat, addig a NER Budapestjének kormánnyal szembeni kiszolgáltatottsága semmit nem fog változni.

A szegények kiszorítása

A grandiózus (rém)álomtervek megvalósítása az oligarchaelit hizlalásán túl azt a célt is szolgálja, hogy átalakítsák a főváros területeinek közhasználatát, átformálva a város egyenlőtlenségi viszonyait. A historizáló kormányzati negyed megvalósuláshoz közeledő terve a legfelső NER-elitnek ajándékozza a Várat, s mellesleg az őket vendégelő Orbán-közeli gasztrolobbi megélhetését is biztosítja. A Liget-projekt bírálóinak is az az érvük – a zöldterület nettó csökkenése miat­­ti aggodalmon felül –, hogy az átalakítási célok egyike a városligeti közönség összetételének átalakítása: a magasan kvalifikált, felső-középosztályi közönség beáramlására lehet számítani. A Lágymányosi-öbölben meghökkentően nagy laksűrűséggel számolnak, ennek érdekében itt is zsonglőrködnek a zöldfelületek számításával, és a tervezett lakások, ha nem is mind luxusingatlanok lesznek, szintén a fizetőképes – egyúttal a lehetséges állami lakástámogatás maximumát lehívni képes – felsőbb rétegeket vonzzák majd.

Ezek a fejlemények illeszkednek a dzsentrifikáció folyamatába, ami azt jelenti, hogy a város egy térségében jelentősen átalakul nem csupán az épített környezet, hanem a terület lakóinak vagy használóinak köre is, mégpedig a felsőbb társadalmi rétegek javára, a szegényebbek kiszorulása vagy akár tudatos kiszorítása révén. Meg kell jegyezni, hogy ez Budapesten és más hazai városokban is – a világ sok egyéb országához hasonlóan – spontán módon, a piaci egyenlőtlenségek hatására is gőzerővel zajlik, s óriási szakirodalma van. Éppenséggel azt gondolhatnánk, a központi vagy a helyi kormányzat lehetne az a szereplő, amely ezt a folyamatot tudatosan feltartóztatja, arra kényszerítve a városrehabilitációs programok megrendelőit és kivitelezőit, hogy ne lakosságcserében gondolkodjanak. Ladányi János 2012-ben megjelent Leselejtezettek című könyvében afféle borús katalógust közöl arról, hány budapesti kerületben vagy vidéki nagyvárosban ment már végbe ez a folyamat a rendszerváltás óta. A lakhatási szegénységgel foglalkozó Habitat for Humanity elemzőinek szintén az a tapasztalatuk, hogy a funkcióbővítő városrehabilitáció üzleti vonz­­ere­­je többnyire lenyomja a szociális városrehabilitációt”célzó elképzeléseket, ami gyakran a szegényebb lakosság kiszorításához vezet. Miközben látszólag mindenki örülhetne a fejlődő városi térségeknek, az ott korábban lakó vagy közparkok esetében az oda addig pihenni járó szegényebb emberek a város széleire, lerobbant részeire vagy más, rosszabb helyzetben lévő településekre kényszerülnek. A megalomániás kormányzati beruházások ezt a folyamatot extrém módon, iszonyatos pazarlás árán és a brutális korrupció céljával erősítik fel abban a fővárosban, ahol ugyan az átlagos életnívó messze kiemelkedik a magyar átlagból, de egyúttal a KSH adatai szerint a társadalmi egyenlőtlenségek is nagyobbak, mint másutt, persze elsősorban azért, mert itt a tehetősek rétege szélesebb és gazdagabb.

A kiszorítás eklatáns példája a hajléktalanok helyzete, az ő kriminalizálásukat hungarikumként alaptörvényi szinten teszi lehetővé a NER állama. Az önkormányzati politikai indokok változatosak, a városképvédelem esztétikai megfontolásai, az egészségügyi és a rendészeti szempontok egyaránt megjelennek, de Tarlós vezető érve a többség joga: akik tőle eltérően értelmezik a hajléktalanság problémáját, azok szerinte megpróbálják „egy nagyváros lakói túlnyomó többségének érdekeit félresöpörni”. A főpolgármester abban gondolkodik, hogy a hajléktalanoknak a közterületek helyett a számukra létrehozott szállásokon kellene tartózkodniuk – e nézetét sok, nem csak fideszes polgármester osztja főváros- és országszerte –, és rendre azzal vádolja a hajléktalanok közterületi tartózkodása büntethetőségét ellenzőket, hogy ők az utcán tartanák a hajléktalanokat, holott rendelkezésre állnak a megfelelő szállások. A legnagyobb gond azonban az, hogy míg a szociális szakmában szinte közhelynek számít, és például a Városkutatás Kft. 2015-ös, a hajléktalanintegrációs programokat elemző monitorjelentésében is olvasható, a hajléktalanellátás feladata a hajléktalan emberek mentális-pszichikai stabilitásának és továbblépési motivációjának megteremtése, a biztonságos, megfizethető és hosszabb távon fenntartható lakhatási megoldás megtalálása, valamint a foglalkoztathatóság javítása lenne, addig a kormány és a főváros ilyen komplex célokkal nem foglalkozik. Leszámítva a civil kezdeményezésre létrejött, néhány kerületben sikeresen működő LÉLEK-programot, ami ezt a megközelítést igyekszik érvényre juttatni. Abban persze van igazsága Tarlósnak, amit egy 2013-as közleményében írt: „Az állam már 1988 táján teljesen kivonult a lakásépítések finanszírozásából, annak ellenére hogy a lakásépítés addig mindig állami feladat volt. Nem volt és nincs önkormányzat, amelyik képes volna ezt behelyettesíteni.” Az is igaz, hogy a kilencvenes évek tömeges, több százezres lakásprivatizációs boomját köve­­tően alig-alig épült bérlakás: ez a mai döntéshozókon nem kérhető számon. Az viszont igen, hogy ezt a folyamatot a jelenlegi kormány és a városvezetés sem óhajtja visszafordítani. A főváros hajléktalanellenes intézkedéseinek pedig a Kúria tudott csak megálljt parancsolni, amikor egy közgyűlési rendelet kapcsán 2014-ben kimondta: nem lehet nyakra-főre korlátozni a hajléktalanok közterületi tartózkodását, a hajléktalan ember „nem rekeszthető ki a települések, egyes önkormányzatok illetékességi területének egészéből”.