Zsigám!

Zsigám, utolsó pulim voltál a pulik sorában, akik társaim voltak, és kivárták életsorsukat mellettem. Nem gondoltál arra, hogy régóta senkim sincs? Hiszen a lányomat is idén vittem le a nagy fenyőfa alá. Huszonöt éve lett öngyilkos, és lejárt az idő. Mert minden IDŐ lejár. De vannak IDŐ előtt lejáró idők. Miért hogy megint ezzel kellett szembesülnöm nyolcvanhat évesen?

Emlékszel? Hathetesen hozott le az Őrségbe egykori kolléganőm, Máriáss Melinda a Rábca mellől. Hivatalos neved is volt: Rábcamenti Huncut Inda. Váratlanul hozott, hiszen jeleztem neki, hogy két nap múlva indulok Vrsarba, a szlovén tengerpartra.

Gondolkozhattál egy ideig, hogy mi keresnivalód van itt, az óriási fűben. Éppen kávéztunk a verandán, amikor lassan felismerted a sorsodat, és elindultál utánunk befelé. Tappancsaiddal felcammogtál a három lépcsőn. Megálltál. Nézted Melindát, néztél engem. Mi suttyomban figyeltünk. Győzött a fáradtság. Nagyot sóhajtottál, és lehajtottad a fejed a lábamra. Tudomásul vettél. Elaludtál. Hagytalak aludni a lábamon.

Mint idén is, amikor a lábamon aludtál el örökre. Lábadban a bekötött infúziós tű, mert a patkány után azonnal hívtam zalai állatorvos barátomat. Mellettem egy üveg ásványvíz, hogy legyen mit innom, melletted egy csésze víz, hogy nedvesítsem a nyelved. Némaság. Az Őrség nagy csöndjei. A hatalmas kert csöndje. Keleti végében nyugszik Csutak, ő a budai hegyekből jött. Nyugati végében anyám, apám, ópapám egy kis dobozban. De van még hely bőven! Egy ekkora területen...

Első pulimat Mészáros Ági kolléganőmtől kaptam 1959-ben. Apró termetű volt, és imádta a kutyalányokat. Akkor még a Kútvölgyi úton laktam. Éjjel, a színházból hazaérve a lépcsőházban óriási morgás fogadott. Egy hatalmas nősténnyel jött haza, az vicsorgott rám. Kis pamacs Kőszegről, Bartha László festőművész barátomtól. Utána Csutak a budai hegyekből. Ő is korán távozott. Ő is az Őrségben. Egy mérgezett egérbe kóstolt bele. Hiába vittem minden hajnalban egy héten át Szombathelyre infúzióra.

Számomra az Őrség (Szalafő) eddig, Zsigám haláláig a nyarat jelentette, a sétákat, a szentgotthárdi úszásokat (Zsiga ül a gesztenyefa alatt a kocsiban, és kidugott fejecskéjével néz az uszoda felé, hogy jövök-e már.) Az Őrség jelentette a fáradhatatlan labdázásokat, a rododendronbokraimat, a frissen szedett áfonyát, a házam alatt folyó Zalát. Amíg volt benne víz és voltak benne halak, mert ma az is mocsár, cuppogó halott sár. Ilyen sokat pusztult a természet, ilyen látványosan néhány évtized alatt? Hová lettek a vargányák az erdőből? A lila pereszkék, a nyúlica, amit a fővárosban csirkegombának neveznek az árusok?

Suba a Bakonyból jött, Kádárta községből. Ő megélte az idejét, hál’ istennek. Boldog kutya volt, és én is vele. Nincs olyan hely a budai hegyekben, amit ne jártunk volna végig együtt. Amikor a veseelégtelenség utolsó tünetei jelentkeztek, budai állatorvos barátom nem akarta vállalni azt, amit ilyenkor meg kell tenni. Azt adta utasításba (mert éppen indultam volna az Őrségbe): „Nyitott ablakkal tessék utazni.” Majdnem kivitt a huzat a 285 kilométeren, de szót fogadtam. Azután jött a zalai állatorvos barátom. Subám farkcsóválva köszöntötte. Utána pedig... Ami ilyenkor szokás. Végig az ölemben pihent a feje. Meséltem neki. Molnár doktor csak annyit mondott: „Még halálában is a maga hangját hallja...”

Emlékszel, Zsigám? Érkezésed másnapján indultunk Vrsarba. Akkor még volt barátnőm is, ma már az sincs. Vrsarban magától értetődőn foglaltad el éjszakai szállásodat az ágyam alatt. Mindig minden olyan magától értetődött számodra. Talán a halál is?

A szerelem Márti volt az életedben, az erdélyi takarítónőm. A szombat az Mártit jelentette. Tudtad, hogy szombat van? Nyugtalanul ébredtél, rohantál a kertbe, a kapuhoz. A nyolc órás busz hozta Mártit. Ebéd után aludtam egy órát, és amikor kilestem a kertbe, ott ültetek a lépcsőn „kéz a kézben” némán, boldogan. Ha Márti lejött az Őrségbe néhány napra, az ő szobájában aludtál. Belestem éjjel titokban: Márti lecsüngő jobb kezében Zsigám bal lába. Így aludtatok nyolc órán át, tán levegőt se vettetek közben.

Létezésem hosszú évtizedei alatt egyszer kézimunkáztam. Egy piros-fehér horgolt pamutszőnyeget. Ezen aludt az Őrségben mindig Zsigám. Ebben alszik most is örökre. Hívtam Győzőt, az én drága szalafői barátomat, segítsen temetni. A piros-fehér horgolt szőnyegbe burkoltuk.

Jó éjszakát!