Vásárhelyi Mária: Ketrecharc

2018. július 26. 07:30 - szerző: Vásárhelyi Mária

„2018. július 11-én a reggeli órákban a Pest megyei Inárcs egyik hivatalának dolgozóját ügyintézés során egy férfi késsel megsebesítette. A nő olyan súlyosan megsérült, hogy a helyszínen életét vesztette.” Hidegen és keményen kopognak a rendőrségi közlemény szavai, pedig mögöttük, mint cseppben a tenger, úgy sejlik fel a kisemberek gyötrelmes mai magyar valósága.

A hivatal dolgozója közvetlenül a gyilkosának, távolabbról nézve azonban a hazai, reménytelenül nyomorúságos helyzetben lévő szociális rendszernek az áldozata.

Ahol a szociális hálón több a lyuk, mint a háló. A 44 éves Andrea családgondozóként dolgozott a hivatalban, arra tette fel az életét, hogy segítsen a bajba jutott családokon. Ehhez azonban az állam olyan szűkös lehetőségeket és eszközöket biztosított számára, hogy a jó szón és bátorításon kívül másra alig-alig futotta. A társadalom alsó harmadának elnyomorodása, a családok felbomlása és a társadalmi agresszió növekedése mellett az állam is egyre több megoldhatatlan feladatot tett a nyakába, és mindezért alig kapott a minimálbérnél magasabb fizetést. Akit rendszeresen fenyegettek tragikus sorsú ügyfelei, de akinek semmiféle segítséget nem nyújtott az állam ahhoz, hogy meg tudja védeni magát. Aki a községben néhány munkatársával próbálta megoldani mindazokat a szociális problémákat, amelyek megoldása a szociálisan teljesen érzéketlen, szegényellenes hatalom feladata volna. Aki hiába próbált segíteni az életválságba jutott gyilkosán, tehetetlen volt.

Más szempontból a rendszer áldozatának tekinthető a gyilkos is. Bűncselekményének súlyát természetesen nem kisebbíti kilátástalannak tűnő élethelyzete, ahhoz azonban, hogy a négygyermekes volt rendőr ilyen szörnyű cselekedetre szánja el magát, sok-sok év igazságtalanságainak, reménytelen küzdelmének összes felhalmozódott feszültsége kellett.

Fotó: police.hu

A rendőr néhány éve költözött a községbe, három egészséges és egy súlyosan beteg, tolókocsiba kényszerült gyermekével. A házra húszmillió forint kölcsönt vett fel, amely mára a devizahiteles válság miatt 59 millió forintra emelkedett. A törlesztőrészleteket képtelen volt fizetni, ezért a napokban a házát elárverezték, a család az utcára került. A családgondozó munkatársa megpróbált segíteni abban, hogy szociális bérlakáshoz jussanak, de ez nem sikerült. A férfinak nemcsak azzal kellett szembenéznie, hogy családját kilakoltatják, hanem azzal is, hogy gyermekeit, köztük a magát ellátni képtelen, mozgássérült 11 éves kislányát, elveszik tőle. Mert rajta a családgondozón kívül senki nem akart segíteni. Ő nem élhetett a végtörlesztés lehetőségével, mert az csak a jómódú adósokon, közöttük számos politikuson segített. Rajta nem segített a devizahitelek forintosítása és az árfolyamgát bevezetése sem. Ő nem kapott lakást a méregdrágán részben felépített, majd kudarcba fulladt ócsai lakóparkban, és nem tudott szociális lakást adni családjának az önkormányzat sem. És az ő tragédiájáért rajta kívül senki nem felelős. Sem az állam, sem a bankfelügyelet és a Nemzeti Bank, amelyek nem akadályozták meg az esztelen méreteket öltő devizahitelezést, sem a bankok, amelyek a rövid távú nyerészkedés miatt valósággal rátukmálták a devizahitelt ügyfeleikre. Mert nekik, az államnak és a bankoknak nem kellett tudniuk arról, milyen veszélyes vizekre evez, aki devizában adósodik el. Ezt csak a pénzügyileg teljesen képzetlen, kispénzű, de nagyot álmodó rendőrnek kellett volna tudnia.

Pedig azt, hogy ennek a devizahiteles történetnek nem kellett volna feltétlenül a kisemberek teljes kudarcával végződnie, mi sem bizonyítja jobban, mint a „mi kutyánk kölykének”, Horvátországnak a példája, ahol éppen a napokban döntött úgy a Legfelsőbb Bíróság, hogy a bankok nem tájékoztatták megfelelően az ügyfeleiket a devizahitelek magas kockázatáról, tisztességtelenül alkalmazták az árfolyamzáradékot, egyoldalúan változtatták meg a kamatokat, és emiatt vissza kell fizetniük a tisztességtelenül szerzett hasznot a hitelfelvevőknek.

Nálunk azonban a társadalom éppen olyan fájdalmas közönnyel nézi végig a kétségbeesett devizahitelesek kálváriáját, ahogy két nappal korábban az emberek elsétáltak amellett a fiatalember mellett, aki epilepsziás rohamot kapott a körúton, és mivel senki nem segített neki, ott, a nyílt utcán meg is halt.

És mindeközben, a kormány gyűlöletkampányának és a kisember tehetetlenségérzésének eredményeként látványosan növekszik az agresszió szintje a társadalomban. Egy nappal az előtt, hogy a segíteni akaró családgondozót gyilkolták meg, a fővárosban, fényes nappal löktek fel egy 76 éves embert, aki szóvá tette, hogy egy autó úgy állt fel a járdára, hogy az ellehetetlenítette a gyalogosközlekedést. A szerencsétlen a betonra esve úgy ütötte meg a fejét, hogy hiába szállították kórházba, ott meghalt.

Mindehhez képest akár „haladó hagyománynak” is nevezhetnénk, amikor egy kistelepülésen néhány lakos rendőrséget hív ki a falu lelkészére, aki ételt oszt a rászorulóknak.

A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, az indulatok szítása szüli az agressziót. Ennek célpontja pedig, ahogyan ez lenni szokott, nem a hatalom, amely segítség helyett gyűlöletet szít a rászorulók ellen, és az oszd meg és uralkodj jól bevált elve szerint ugrasztja egymásnak az általa megnyomorítottakat. Itt már mindenki mindenki ellen van. És ez így is lesz mindaddig, amíg rá nem ébrednek az emberek, hogy valójában egyetlen közös ellenségük van, az államot kifosztó, a gyengéket megalázó és őket egymás ellen kijátszó hatalom.