Tanultak vagy felejtettek?
Amikor ezt írom, még négy nap választ el az európai parlamenti választástól, mire megjelenik, négy nappal leszünk túl rajta.
A lényeg szempontjából mindegy, részint mert huncut az, akinek az eredmény meglepetést okoz, részint mert a téteket a belpolitika szempontjából ítélik meg, én pedig Európa-párti vagyok, az érdekel, mit tudunk hozzátenni Európához – jelenleg elveszünk belőle –, nem az, hogy mit csikarunk ki tőle. (A sok pénzen kívül, amivel megmentenek a csődtől.) Európa olyan értékközösség, amelynek nem szabad elvesznie. Ha Hegyeshalomnál átlépem a határt, ma ugyanazt érzem, mint 1965-ben – akkor léptem át először –, és aztán huszonöt évig. Hogy más a levegő, mások az emberek, megszűnik a szorongásom, mintha börtönből szabadultam volna. Akkor a Kádár-rendszert hagytam magam mögött, most az Orbán-rendszert. Ez optimizmussal tölt el. Ha annak vége lett, ennek is vége lesz. Ez a remény: Európa. Nem szabad föladni. Nem szabad hagyni, hogy Európa a nacionalizmusok és a nemzeti hőbörgések miatt ebek harmincadjára kerüljön.
Ami a honi állapotokat illeti, töredelmesen bevallom, nem a baloldal összeomlása fáj, hanem az országé. Azt sem tudom, van-e baloldal. Egy okos ember azt állítja, hogy – önmagán kívül – csak álbaloldal van, egy még okosabb azt mondja, hogy egyáltalán nincs is baloldal. Úgy játszanak a szavakkal, mint macska szokott az egérrel. Ők is, de főleg a pártok, az utóbbiak ráadásul megpróbálják egyszerre kint s bent megfogni; nem tanulták meg, hogy nem megy.
Egyáltalán, mit tanultak idestova egy emberöltő alatt?
Politikusok és publicisták gyakran idézik a mondást: „Semmit sem tanultak, és semmit nem felejtettek.” A példabeszéd a Bourbonokról szól. Egyesek Talleyrand-nak tulajdonítják, aki állítólag egy tengerésztiszt, Charles Louis Etienne Chevalier de Panat mondását vette át. Emlegetik, hogy Napóleon is citálta, ő bizonyos források szerint a XVIII. Lajost körülvevő udvaroncokra értette. Mostanság minálunk is meglehetős népszerűségre tett szert, gyakran példálóznak vele, többnyire rosszul. Rogán Antal a szocialistákra vonatkoztatta a Simon Gábor-ügy kapcsán, egy jeles baloldali publicista szintén rájuk, az április 6-át követő töketlenkedés láttán.
A mondás a győztesekre illik, a hatalomba visszatértekre. A Bourbonok ugyanazokkal a módszerekkel uralkodnak, mint hatalomvesztésük előtt (tehát semmit sem tanultak, újra el fogják veszteni a hatalmat), viszont revansvágyuk töretlen (vagyis semmit nem felejtettek, legyőzött állapotukban folyamatosan érlelték a bosszút).
Hogy jönnek ehhez a szocialisták, akik vereségre vereséget halmoztak, és visszatérésükre jelenleg halvány reményük sincs? Vesztesekre nem alkalmazható a csinos szállóige. A (nem létező vagy ál-) baloldalnak ettől függetlenül lenne mit tanulnia. Amit viszont rosszul csinált – többnyire mindent rosszul csinált –, azt sürgősen el kellene felejtenie. Ha így vesszük – tartok tőle, hogy senki sem veszi így, csak papagájként ismételgetik a megcsócsált, de végig nem gondolt bonmot-t –, a klasszikus idézet még hasznos is lehet számukra.
Igen ám, de mi az, amit feledésre kellene ítélniük? Durvábban szólva: amitől (vagy akitől) meg kellene szabadulniuk? Sok helyen olvasom, hogy nem személyeket, hanem szemléletet kell váltani. Nem az arcokat, hanem az arculatot kell lecserélni. Valódi bűvészmutatvány, kíváncsi vagyok a kivitelezésre. Azt is olvasom (meg látom), hogy a szavazók nem a közérdek mellett érvelő, higgadt, ésszerű meggyőzésre építő politikusokat támogatták, hanem a „nagy arcot”. Akkor miért hiszik némelyek, hogy ha a régi arcok új arculatot hoznak (ami a sokéves tapasztalat alapján valószínűtlen), a támogatást majd az „arculat” kapja az arc helyett?
A Bourbonokra érvényes mondásnak van egy „apokrif” változata is, amit szintén szoktak használni, és én jobban szeretem: „Semmit sem tanultak, és mindent elfelejtettek.” Vagyis újra elkövetik ugyanazokat a hibákat. Duplán. Önfejűek, nem okultak a vereségükből, és újra kihívják a sorsot, anélkül hogy levonnák a tanulságokat. Tudnék ilyen önsorsrontó politikust mondani a mai magyar közéletből.
Orbán Viktor persze a hiteles, az eredeti változatot képviseli. Egyszer már látványosan a Bourbonok sorsára jutott, aztán visszatért, s mint látható, semmit sem tanult és semmit sem felejtett, sőt. Ami most van, az őt igazolja. Egyelőre. Mindent megtehet, amit meg akar tenni, amire „mozgástere van”, és hogy mire van mozgástere, azt ő mondja meg. Szoborügyben nincs mozgástere, és ez evidens, mert az válik hasznára, hogy ne legyen. Magyarországon nem csak antiszemitából van több, mint zsidóból, többen vannak azok is, akiket az antiszemitizmus nem zavar, azoknál, akiket zavar, ennélfogva a Szabadság téri emlékmű nem szólhat a zsidókról, ők a hasznosságot tekintve a miniszterelnök látókörén kívül esnek, így érthető, hogy holokausztszempontból szoborilag elhanyagolható tényezők.
Egyelőre.
Amíg mi is afféle csálé Bourbonok vagyunk. Mi, a nép. Semmit sem tanulunk és mindent elfelejtünk. Mi ezt a mutatványt vesztes pozícióból, alulnézetből, az árokpartról is meg tudjuk csinálni. Elfelejtjük, hogy az akác ugyanabból a szájból tegnap kártékony, agresszív növény volt, ma pedig hungarikum. Hogy ami egykor „tovariscsi konyec” volt, az ma „tovariscsi zdravsztvujtye”. Hogy ateista kutyából lett ájtatos keresztény szalonna. Hogy hetente, naponta, sőt óránként lehet az ellenkezőjét mondani a „meggyőződésünknek”, és a magyaroknak szemük sem rebben a pálfordulásra.
Sehol sincs előírva, hogy a politikusok jellemes emberek legyenek. Ideális esetben a labilis jellemet helyes irányba terelheti a józanság és a prakticizmus. A politikai hasznosság elve. Csak nem mindegy, hogy a politikus vagy az ország hasznáról van-e szó. Az előbbi eset Magyarországon szemmel látható. Az anyagi gyarapodás – a turpisságok elhárítása után előbb-utóbb a vagyonnyilatkozatokban is tükröződő – példái megkapóan bizonyítják, hogy megéri politikusnak lenni. Leginkább kormánypártinak persze, ami nem tart örökké, ezért ki kell használni a futamidőt, beépülni, ahová csak lehet, a gazdasági polip karjait kiterjeszteni az állam minden lehetséges területére. Külföldön néha hallani olyan politikusokról, akik az ország érdekében visznek át olyan reformokat, amelyekbe tudják, hogy belebuknak – egészen közel, tőlünk északra és délre –, de ezeket politikai haláluk után mumifikálni és mutogatni kell mint államférfiakat (államnőket), elrettentő példaként az utókor okulására, hogy senkinek se jusson eszébe követni őket.
Szerencsére nálunk nincsenek ilyenek. A mi politikusaink még Norvégiában is el tudják zárni a pénzcsapokat, ha azok nem nekik csurognak, hanem az országnak. A hazai vállalatokéit pedig szelíd rábeszéléssel meg tudják nyitni, hogy közpénzből adózzanak (taózzanak) a kert végi stadion fölépítésére. Hát nem nagyszerű, nem igazi politikusi államtett az ilyen? A stadionban szépen zöldell a fű, ez a mi kertünk, s ha a kapufára rászáll a rigó, akárhogy is, nekünk fütyül.
Mi, a nép, szintén olyan vagyunk, akár a fű, ha nem is a stadionban, de a mezőn. Letapossák gondozatlan, meghajol, és tovább nő. Deformálódik, elferdül, de ha nem kaszálják le, egyre csak nő és nő.
Mitől egyenesedne ki, ha egyszer nincs tartása?
