Tamás Ervin: Európa elrablása
Nem tudom, hogy Orbán Viktor gondolt-e már arra, mi volna akkor, ha Brüsszel ugyanúgy viselkedne vele, mint ő az unióval. Az ilyen elszaladt fantáziafutamok nemcsak arra jók, hogy bemérjük realitásukat, hanem arra is, hogy önmagunk reakcióit kívülről mérlegeljük, igazunknak ne csupán igazolást, de visszacsatolást is keressünk. Világos, vezérünk okosan felismerte, hogy a demokrácia játékszabályai számára tökéletes terepet biztosítanak önkényes kalandozásaihoz, a politikai korrektségen jóval túllépő akcióihoz. Hazai pályán pedig régóta pénz, paripa, fegyver is van ahhoz, hogy ezt valamiféle függetlenségi háborúnak tüntesse fel, egyre kiterjedtebb mozgósítással az ellennel szemben, amelynek anyagi támogatása ezenközben minden nagyobb beruházás mögött ott van.
Orbán fölajzott nacionalista bázisával, sokadik kétharmadával, meghunyászkodott intézményeivel akár 24 óra alatt bármit keresztül tud vinni, gyakran úgy, hogy ehhez a T. Ház kijelölt mamelukjait használja, a szavazáskor nincs is a teremben, mintha ehhez semmi köze nem lenne. Az uniós döntéshozatal ellenben lassú, körülményes, döcögős, mire egyet fordul, éri a következő attak. Évek óta újabb és újabb „utolsó” szalmaszálba kapaszkodik, hátha jobb belátásra térítheti emberét, aki tele szájjal szidja, fordítja ki szándékait, használja ki ügyetlenségét, botlásait, de leginkább azt, hogy Brüsszel nincs birtokában az egészpályás letámadás politikai arzenáljának. Egyáltalán nem úgy néz ki, hogy valahol a kulisszák mögött ármányok, összeesküvések szövedékén át kötődnének a nemzeti szuverenitásunk csorbítására született paktumok.
Brüsszel szájtátva ingatja buksiját, amikor bősz hazai szónokok Moszkvával hasonlítják össze, majd hirtelen Moszkva utánzandó példává válik, s mintha az sem zavarná igazán, hogy némelyek nemzetünk kiszipolyozójaként emlegetik. Alkalmanként visszakér némi pénzt, mert már a szemét szúrják a támogatását ért stiklik, pazarlások, felesleges beruházások, csak papíron létező tételek, haveri panamák, pályázati visszaélések sora, de apró, amit visszatart ahhoz képest, amennyi haszontalanul, ugyanakkor a kiválasztottak zsebét tömve elfolyik.
Ez a Brüsszel nem ellenfél. Egyszerre lehet lenézni, megvetni, netán erőszakos nyomásgyakorlóként, mint patás ördögöt, óriás poszterekre rakni. Az sem baj, ha néha megrázza magát, vadabb képviselői széles plénum előtt tesznek szemrehányást a kemény tekintetű miniszterelnöknek, hogy semmibe veszi intelmeiket, bicskázza a jogállamot, leszámolásokhoz, beszűkítésekhez, személyes ambíciókhoz igazítja, kénye-kedvére gyúrja át a törvényeket. Ezen alkalmakkor hazánk első embere soha nem rest, vállalja az ütközést, s mint puha paplant teríti magára az itthoni kétharmadot, letakarva egyben a konkrét kifogásokat. A trükk a migránsveszéllyel teljesedik ki teljes pompájában. A magyarok Európa zsidó-keresztény gyökereit, a család szentségét védik, s ez a hála.
Az ütött-kopott ellenzék még azt sem vette észre, hogy szavakat tabusítottak, fogalmakat raboltak el tőle. Már késő, nem tud meggyőzően hozzájuk férni. Hol gyáván, hol ügyefogyott tanácstalansággal és szavazatvággyal ott téblábol a korszerű patriotizmus, szomszédságpolitika, avagy a migráció valós veszélyeivel számoló, de józanabb megítélésű, némi szolidaritást, humánumot felmutató témakörénél, mert a kezdet kezdetén képtelen volt érthetően, éretten, minden hátsó szándék nélkül, őszintén fogalmazni. Így jutott el a szavazatmaximálás helyett a szavazatminimalizálás gödrébe, s gyakran paródiába fulladnak árulkodó viszályai, kétségbeesettsége. Közben ők azok, akik az unió puhaságát bírálják, nemzetközi móresre tanításban reménykednek, amibe belerokkan majd a rezsim.
Szóval így teltek-múltak az évek, bevezetődött a keleti időszámítás, s egyszer csak azon kapta magát az ország, hogy vezetője kinövi a nemzetállami kereteket, híre már nemcsak megütközést, hanem vonzalmat is kelt. A menekültkérdés kezelése alkalmas volt arra, hogy olyan komplett politikát építsen rá, amely egy leáldozóban lévő értékvilág, eszmény, uralkodói elit, a Nyugat bevett szokásrendje ellen mutat fel alternatívát, bekapcsolva őt az euroszkeptikus, a globalizmussal szemben a nemzeti önrendelkezés erősítését hirdető és a különféle liberalizmusokkal, szabadságnak álcázott eltévelyedettségekkel leszámoló pártok, országok áramkörébe. A radikális ideológiák mentén külön-külön hajózó euroszkeptikus egységek kapitányukként nézhettek föl arra a magyar politikusra, aki belülről mer szembeszállni az uralkodó áramlattal, a maga által elképzelt formára akarja szabni a számára egyre kényelmetlenebb zubbonyt. Ugyanakkor pártcsaládjában nehezen nélkülözhető erőt képviselt. Konzervatív jobboldali társai sokáig abban reménykedtek, hogy megszelídíthető ez a vagabund csávó, van hozzá elég finesz, rutin, anyagi forrás, érdek, hogy sorsdöntő kérdésekben mögéjük álljon. Magyarán átvették a pávatánc mozdulatait, ritmusát, holott idővel már az aláfestő zene is hamisan szólt.
Orbán minden zsetont a menekültkérdésre tett. Ez az a téma, ami tőle elvehetetlen, amit a foga között fog tartani, s nem enged sem csábító szirénhangoknak, sem korábbi, megengedőbb feltételei kielégítésének. Tudniillik bármiféle kompromisszum mögött azonnal fölfeslik a szövet, és láttatni engedi a szemérmesen elhallgatott többi célt s a nagy, számára régóta követendő víziót. A magyar miniszterelnök érzi maga mögött a vitorláját bontó szelet, de csak úgy tudja magát „megcsinálni”, ha hajthatatlan.
Csakhogy pártcsaládja is elért az út végére, arcát, identitását, eszméit kell megvédenie egy rebellissel szemben az EP-választás küszöbén. Orbán bízhat abban, hogy a brüsszeli bürokrácia nem az ő vezéreknek szánt kottájából játszik, mert az a kotta nincs a birtokában. Homályos, hogy saját szabályait, ügymenetét a tagországokkal karöltve mennyire tudja, mennyire engedi a fősodor kikerülni, milyen alkuk, pozíciók változtathatók meg ahhoz, hogy ne szakítások sorozata legyen a küzdelem vége. Valószínűleg orbáni, statáriális módszerekre, bekerítésekre volna szükség ahhoz, hogy a delikvenst jobb belátásra térítsék.
Hősünk mosolyog, hiszen éppen ezt szereti-utálja Brüsszelben, a „körültekintő” tétovaságot, a játékszabályok rigorózus betartását. Valószínűleg fegyvereit is csak előkészíti a választásokig, de úgy húz időt, hogy közben folyamatosan partnereket toboroz, demonstrál, akciózik. Bármilyen furcsa, mind Trump, mind Putyin politikai mozgása a malmára hajthatja a vizet, mert ma mindkettő Európa megbontásában érdekelt.
Kérdés, hogy Orbán pártcsaládja hogyan képes mindezt közömbösíteni, a hátsó traktusban ellene tenni, vagy csak összeszorított foggal kivárni. Mert az nyilvánvaló, hogy a jövő tavaszi uniós választás nem egy lesz a sok közül. Leendő esetleges szövetségeseinek azonban ugyanúgy többirányúak a szándékai, mint neki, s nem kis részben keresztezik egymást. Ezért nagyon is elképzelhető, hogy Orbán terve dugába dől, magára marad. De mi akkor is vele.
